Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Mihály László: Jaj, eltikkadt (vers)

JAJ, ELTIKKADT

Jaj, eltikkadt számon az édes ének s kincses iszákomat görnyedve cipelem, ruhám cafat, zászlóm rongy már: nem hóselyem s magam koromnál, jaj, százszorta vénebb.

Kacagásom, vágyam mind-mind elillant: arcom tüzét elorozták az évek s az ifjúság ezer színe mivé lett? szemem könnyfátylas, hogyha visszapillant.

Amim volt, könnyű szívvel pazaroltam, nótás hittel s nem voltam soha fáradt. —

Jaj, hát miért is adtam annyi árat?

itt állok aggul, búsan, kiraboltam

Elnehezült vándor, hát varsz-e még csodát?

Gyermekből ifjú lett s az ifjú férfi s a cél sehol — nem fogsz te soha odaérni, csak méssz, míg megrokkant lábad nem visz odébb.

Vagy lesz másként: valóra válnak a mesék, gyümölcsöt hoz a hét szűk év, száz vereség s a rongyból zászló lesz újra, hó-selyem s a condrából aranyruha s halálból — győzelem?! . .

MIHÁLY L’ÁSZLÓ