Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-03-01 / 3. szám - Kodolányi János: Majális
MAJÁLIS I. A zenekar már hajnali hat órakor berecsegte a kis város uccáit. S a hegynek szaladó házakból kibújtak a kékruhás sváb asszonyok s lelkendeztek s hadonáztak: május elseje! Május elseje. A napfény olyan tisztára aranyozta a zenekar hatalmas trombitáit és a cintányér ütemesen villogó karikáját, mintha még a muzsika is ünnepivé lett volna fényesítve. Hej, táncolt minden, táncoltak a hajnali napsugarak az ablakokon és hangszereken, táncoltak a bomladozó falevelek az uccán kétoldalt, táncolt a sok fény és árnyék és a sváblányok nehézkes tyukborító szoknyája, a kék-sárga-zöld és téglaszín szalagokat táncolva fújta a tavaszi szél, vad, ferde ritmusú keringőkben táncoltak és kavarogtak a fura dallamok és visítozó kacagások . . . — Na, téz kosztét a finvgrajcár, — sóhajtoztak a borotváltképű, ráncos férfiak melankolikusan, de rikkantottak utána, félrevágták kalapjukat és fehér kenderszálból kötött harisnyájukat nehéz keccsel megdobálták a porban. Juhhé! Juhhéja! Fent a dombon fehér ridegségét elvesztette a nagy templom. Most éppen rátűzött a felkelő nap és a falak aranysárgák voltak, aranylott a torony bádogteteje és fent nagyon magasan az aranyozott kereszt, amely még esőben is fényleni szokott a felhők között. Csak a vén-vén vár volt zárkózott, rideg, barna és haragos, hosszan feküdt a hegyen, mint hatalmas öreg komondor, amelynek már nincsen kedve a lármához és muzsikához, csak fekszik a napsütésben vagy borulatban egyformán haragos ábrázattal, mozdulatlanul. Még mintha dühösen morogna is . . . Csakugyan a falak mögül eldurran a mozsár és a hegyek között sokáig visszhangzig a moraja, mintha a vén komondor ugatta volna el magát egyetlenegyszer s aztán lemorogna a falura, a völgybe. A kis fiú kiáll a kapuba. Ilyen jókor reggel fölkeltették az
