Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - János Alfréd: A batta nyelv-mester

nehogy a kapitány tizpfennigesét adja oda véletlenül. Aztán a soffőrhöz fordult:

— Ikama

kan szitám1

Az rábámult és eltétotta a száját. Aztán széles, barna képét elvigyorította. Ez is bételt rágott, ennek is szép karminpiros foga volt. Éppen, mint az a másik.

Pulwerstein kétségbeesett. Hosszú másodpercig nézett farkasszemet a vigyorgó malájjal. Aztán gyorsan, hadarva magyarázni kezdett. Batta nyelven, persze.

Az autóban ülő szép csöndesen röhögni kezdett rajta és ütemesen rángatta a vállát.

Pulwerstein majdnem sírva fakadt.

Hirtelen egy kezet érzett a vállán. Hátrafordult. Egyenruhás bennszülött állt mögötte. Ennek komoly volt a hangja, mikor megkérdezte:

— Nederlaendisch?

Pulwerstein a fejét rázta.

— Deutsch?

Pulwerstein nagyot bólintott.

— Alsó

wohin wollen sie fahren?

— An

die Gesandschaft!

— Jawohl!

A soffőrhöz fordult és ugyanazon a gurgulázó hangon utasításokat adott neki. Pulwerstein beszállt, a kocsi elindult és fényes palotasorok között elhaladva megállóit a Surabaja-i német követség előtt.

Jonathá.n úr fölment a lépcsőn és nagyon határozatlanul állott meg egy tisztviselő előtt. Félszegen bemutatkozott és elpanaszclta, hogy ő odahaza, Berlinben tökéletesen megtanult battául és most itt nem érti meg senki, hát hova menjen, mit csináljon.

A tisztviselő ránézett erősen, aztán egy társához fordult és mind a ketten elmosolyodtak.