Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Neubauer Pál: A zene világa és a világ mint zene

hogy Schopenhauer metafizikai magyarázathoz nyúlt, amikor ezt az adottságot analizálta. Hiszen gondolkozás és élet egyaránt kétpólusos: ai végest a végtelen nélkül, a sötétséget a világosság nélkül soha sem gondolhatjuk el, és igen érdekes ujjmutatás, hogy a végesnek mondott emberi értelem a létet végtelennek kell, hogy gondolja, csakúgy, mint az időt, vagy a teret, mert különben már az első és alapvető gondolatnál megakad.

Helyes: kezdetben volt a ritmus, de amikor az első zene elhangzott, már megvolt az ellenpontozat. Lehet, hogy a barlanglakó a tánc után még tovább ütötte ritmikusan a-pajzsot, függetlenül a tánctól, de ezzel még nincs megadva az út Beethoven szinfóniájához. Ez az út ott kezdődik, ahol felbukkan a kettős: két ember, aki az ellenpontozat révén mégis egy, és így válik misztikusan a zene a szerelem és vele az élet szimbólumává és kifejezőjévé. A zenével egybeforrt szó (tehát a dal) sokkal gyorsabban és hahatósabban maradt meg az emberek emlékezetében és a dal révén jobban értették meg egymást: a szó megértést jelentett, a dal-szó szocializálást, egységbe tömörülést. A szó igen gyakran elválasztó elem volt, ellentmondásokhoz, ellentétekhez, végső konzekvenciájában háborúhoz vezetett, míg a dal, a z e n e a mai napig az egybeforradásnak talán legjobb és feltétlenül legmegbízhatóbb eszköze. Egy dráma előadásánál mindenki a saját intellektusának megfelelően „fogja fel", azaz analizálja a tartalmat, de egy szinfónia már csak azért is hat egységesen, mert konkrét értelemben nincs tartalma. A szó egyedeket alkot, a zene közösséget. A szó azt mondja: „Figyeljetek ide, ez a szellem tézise!" A zene: „Én vagyok az örökké változó élet pulzusa és a Lét ritmusa!"

A zene lényegét mégis homály fedi, mert az emberi gondolkozás, amely csak fogalmakban történhetik és mindig a jól körülhatárolt tartalmat kivánjai, nem tud vele megbirkózni: a zene kizárja a gondolkodást, létünk gyakorlati sinequa non-ját. A zene hamarosan megszabadította magát a tánctól és a szótól és már nem az emberi érzés kifejezője,