Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-02-01 / 2. szám - Szabó Pál: Kaland a kültelken (Részlet az író Pénz és pénz c. regényéből)
— Nem hallgatsz el mindjárt? Mán hogy volna szép? Ha még egyszer azt mondod, hogy szép, azonnal rádverek. Nézze meg az ember! Bori nevetve engedte le szoknyáját, aztán a műhelybe ment, kalamolt a lomok, öreg csizmaszárak között és kihalászott közülük egy magas szárú, piros bagaria csizmát. — Ezt húzom fel, édesapám, ni! Az öreg szinte tisztelettel nézett a csizmára. — Hogy gondolsz olyat, Bori? Hiszen az a bárónéjé! — Ez a szó, hogy báróné, éppen úgy kongott vissza a falakról mintha azt mondta volna a mester, hogy fuvarosé, vagy a zsákosé, vagy akárki más, közönséges halandóé, mert évek óta bárónéja is van már a külteleknek. Albérletben lakik valamelyik odúban és egyébként arról nevezetes, hogy sok pálinkát szokott inni. — Istenem . . . hát éppen ezért , , , — mondotta Bori és meztelen lábához hasonlítgatta a csizmát — Hiszen édesapám, neki sincs szebb lába, mint nekem! De a mester most az egyszer hajlíthatatlan maradt. Volt ebben valami tekintélytisztelet is tán, a társadalmi rendek helyeslése, az élet szerinte való tökéletessége és azt mondta: hogy nem. Abba már nem egyezik bele. »— Csak . . . csak most az egyszer, édes kedves apám! — könyörgött Bori és az öreg nyakába borult. Az öreg nem tudott kitérni az ölelő kérés elől, azt mondta: jó. Estig nem bánja hát, estig a lábán lehet, de aztán ott van a vadászcipő. Bori kacagva kapta fel a csizmát, aztán leült. Felhúzta. Kicsit nagy volt, de azért gyönyörködve mozgatta meg benne a lábát. Voltak napok, főként vasárnapdélutánok, mikor az öreg bibliát olvasott az asztalnál és Bori pedig a műhelyben lévő cipőket próbálgatta a lábára. Ünnep volt ez Borinak, szórakozás. Komoran, vészesen kopogott a mester szájából az Ige és Bori messze száguldó lélekkel vándorolt cipőről cipőre az Igék közt. Több napig szájában volt ezeknek a délutánoknak az íze, egészen addig, míg aztán újra összegyűlt
