Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Dallos Sándor: Tolvajok

azt a kenyeret, amelyre nekem fáj a fogam: a kilencediket. Nem tudom, mit akar, mit vár és miért van itt. Nem nézek rá, ki akarom dobni a szememből a képét, de nem sikerül. Odafordítom a fejem és farkasszemet nézek vele hosszú percekig.

— Takarodsz onnét! — gondolom magamban. — Takarodsz a szép apád búsulásába.

Mert nyugtalanít és éget az arca, olyan tekintete van, mint egy haldokló, szép kis kölyökállatnak s olyan mozdulása a görnyedésben, mint egy szomorú nőnek, anyának vagy Isten tudja, kinek. Érzem, hogy az ellenfelem, le szeretném rázni s úgy nézek rá, mint a vasvilla, dühösen, mint ellenfélre szokás.

Sokan vannak már a pékbódé ablakánál, egész tömeg s a kislány lassan egy lépést közelebb csúszik a kenyér felé. Lobbot vet bennem az indulat és a préda féltése. Ember vagyok és éhes vagyok és olyan az éhes ember, mint az állat ha bántják. Hohó, mondom, ez a kis vakarcs is az én tervemmel dolgozik, az árnyékben levő kenyér neki is feltűnt, hamar kitanulta. Hanem én is itt vagyok, fiam, s az a kilencedik kenyér már félórával élőbbről az enyém, mint a tiéd, nekem arra opcióm van és megütlek, ha hozzányúlsz! Talán nekem is van némi jogom élni és valami kis érdemet talán én is szereztem arra a kenyérre egynéhány megpróbáltatással ebben az életben!

Ellököm magam a fától, égig lobog bennem a méreg, e pillanatban olyan éhes vagyok, hogy jnegrágnám a deszkát és kemény könyökkel bedolgozom magam a tömegbe. Gyorsan megy, mert dühös vagyok. Féltem a falatomat s látom, a kislány szinte mániákus gyerekerőkönnyösséggel megint közelebb lopakodott a kenyérhez, mintha hátulról valaki hajtaná. Ki hajtja ezt? Lüktet a halántékom s eltipornám. Hamar ott vagyok