Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Dallos Sándor: Tolvajok

az ablaknál, sietnem kell, mert versenyfutás van itt, komoly arcot vágok s mint egy rendes, családapa-forma munkásember állok az ablak elé.

— Nem

kaphatnék két krémes rétest?

De minden idegem feszül, hogy gyerünk gyorsan ezzel a mókával, mert vége a kenyeremnek s a nyolcadikat már lehet látni az üzletből. A segéd rámnéz.

— Meg

van maga bolondulva? — kérdi vigyorogva. — A Zserbó ott van a Gizella-téren, talán oda méltóztassék.

— Kikérem

magamnak! — mondom dühösen. — Tanuljon tisztességet és különben is, micsoda finom péküzem az, ahol még krémes sincs? A feleségemnek akartam...

De már ugrik bennem a türelmetlenség, hátúiról is tóinak, lépek odébb, a kabátom szárnyát kitárom, hogy hamar készen legyek a feladattal, meggörnyedek egy kicsit, balkezemmel nyúlok a kenyér után, megfogom és vinni akarom, de vele együtt megfogok egy kis csontos kezet is. Csikokritok. Hát meg vagy, gyere csak, gyere velem, tacskó, gyere, gyere, a sötétbe a bódék közé, ez a vacak kis kezed nekem csak mini a pille, gyere, most leszámolok veled, aljas kis csavargó, kapcabetyár! Kezet és kenyeret fogva húzom magammal, nem irgalmazok. Keményen szorítom, aztán jobb kezembe markolom a kenyeret s beleharapok azonmód, hogy ezzel is bebizonyítsam a tulajdonjogomat.

Már a sötétben járunk, megállók, a szám tele van kenyérrel, magam elé rántom a kislányt, megrázom és kiabálok a kenyér mögül:

— Te! Te bitang! Mit akartál?

Szörnyű bennem a düh, hátha nem volna kenyér a számban, bizonyára hangosan kiabálnék,