Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Dallos Sándor: Tolvajok

panaszkodnivaló, amit, mielőtt elmondana, lenyel az ember. Tartogat, mert talán ez a lenyelt panasz az ereje, tizenöt éves ha lehet, de csak én tudom, mert jobban ismerem a nyomorúság arcát, mint a rendőrorvos s ez a kislány nem mutat tizenkettőt. No mindegy, gondolom, van errefelé ilyen seregszámra, nem újság és nem uj néznivaló, nem is én intézem a népjóléti tárca ügyeit, igaz-e? Kiki ahogy tud, boldogul s érzem, hogy az önzés lesz hovatovább a legszebb erény, mert megerősödik tőle az ember s mostanság ugyancsak kemény legényekre van szükség. A kislány megáll mellettem talán öt lépésnyire, körülnéz, aztán közelebb jön s megkérdi:

— Kérem

szépen, hány óra lehet?

A fenét!

— Ja,

fiam — mondom neki — nincsen toronyórám, csillagok meg nem jöttének, de talán félhét körül állunk ebben a cudar télben.

Megáll, elhúzódik tőlem, összefogja magát s ő is elkezdi nézni a péküzletet, mint én. A kis orra lassan kifényesedik, mert hideg van s a cugoscipője fülei elől-hátul elállnak, mint a rosszul alkalmazott sarkanytyuk. Á szeme fényes, mint a rom; most látom, kék. Úgy néz rám, mintha félne tőlem. 'Zavar egy kicsit, ahogy ott áll s merően nézi az üzletet. Ha ez észrevesz valamit, még kiált, bejelent vagy valami. Gyerek. A teremtésit, alkalmatlan társ ilyen manőver előtt. Egyszerre keservesebb a világ s hogy itt van mellettem, kellemetlen lesz az éhség is. Hirtelen feltámad és megfacsarja a gyomromat.

Minden bajom eszembejut s érzem, hogy hideg van. Szúrós szemekkel nézek a kislányra s az elcldalog. Eláll a pékbódé sarkához az árnyékba s mint egy kis fagyos, leöntött macska meghúzódik és les az ablak felé. Ügy érzem, a kenyeret nézi,