Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Dallos Sándor: Tolvajok

jobbára munkásasszonyok, akik hirtelen vesznek, megszámolják aggódva a visszakapott pénzt, az­tán sietve osonnak haza, mintha valami nagyon szomorú, szűrke bogarak lennének — igen, szinte futnak óvatosan és magukba huzódzkodva, mint a bogarak — várnom kell hát. Nézegetek, mosoly­gok a házakat borotváló árnyékokon, egy rendőr közeigett arrafelé, türelmetlen arcot vágok hát s mikor közelembe ér, odafordulok az egyik járó­kelőhöz. — Pardon, uram, nem lenne szives megmonda­ni, hány óra van? S mikor megmondja, hogy negyed hét, grimaszt csinálok. — Nem éjdemes nőkkel kezdeni! Már több mint negyedórája várok! Nevetnek rajtam s bár a gyomrom nem lehet nagyobb az öklömnél, olyan fintort vágok utánuk, mintha egy trigonometriai ábra lenne az arcom. Csupa tetterő vagyok, biztos várakozás, vadász mindössze, pontos céllövő, aki a vadra vár, sport az egész, erőjáték, olyan kamaszos tréfa. A bi­­cegszem többet ér, mondom, mint az egész piac! Két urforma jön. Egy csoport munkásember, asszonyok, lányok a gyárból s a mozgalomban igazán nem mondhatom, hogy boldogtalan va­gyok. Olyanokat mondok a lányoknak, hogy csak! Megkezdődik a pék körű! az esti roham, mind többen érkeznek, s egy kis lány jön, olyan ron­gyoska és kopottka és didergő, olyan kis sápkó­ros vacak, mint mi hívjuk, ha úgy fiatal férfiak együtt vagyunk, kék kendő van a fején fehér pettyekkel, valami rossz szvetter, a szeme szűrke, az álla hegyes, a kis keze hosszú, csontos és so­vány — a kezeket veri meg legelőször a nyomo­rúság — s az arca olyan, mint egy család elpöty­­tyentett sírása. Valami olyan panasz, olyan belső

Next

/
Oldalképek
Tartalom