Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Az őstehetség

jára jártak, megszállott embert láttak benne, aki kezevonásával földet varázsol, míg ők hajnaltól késő estig munkában görnyednek, mégis csak annyijuk van, amit éppen megesznek.

Vajkó Gábor idegenül nézte őket. Érezte, hogy megint egyedül áll, Pesten lefelé csodálták, itt meg felfelé, — de mindegy az, itt is, ott is lélekegyedűl, magáramaradva. Hol van ő otthon? Kiment a csűrbe, körültopogta a deszkafalakat, helyet keresett, ahol nekidurálva, elfelejtkezve kifestheti magából a keservét, színekbe dobálhatja a bánatát . . .

„Rossz a világítás", dörmögte végül és marokra gyűrve a pasztellpapirost, amit Pestről hozatott magának, fanyar szájízzel felfájósan menekült kifelé.

Csakhogy a föld meg van, vigasztalta magát, ha sehogyse akart menni a munka. A föld, amit a képekkel szereztem ... A portékával.

Belényilallott. Melyik az igazi? A föld . . . vagy az a másik? Valóban csak portéka, semmi több? Nem tulajdon gyereke, aki belőle szakadt, aki a lelkében fészkel, búsítja és jókedvre deríti? Mért vált meg tőle? Mért adta oda pénzért, meg dicséretért, amiket az újságban kinyomtatnak? Nehezen szedte a levegőt, pedig a mezők felől jószagú párás szél fujdogált. A tehenek, kolompja súlyosan rázta a fülébe: csa-ló, csaló .. .

Ment, futott, ahogy csak a lába bírta. Igen, ez mind az övé volt, ott lejebb is, ahonnan már ellátni a városig, az is az övé, csupa jó szántó, vastag termő talaj ... De mit adott érte? Minden ott maradt a Kendeék sokszögletű lakásában, meg az aszfalton elhullajtva, minden, ami a lelkében volt s ő itt áll üresen, mint a kicsépelt búzakalász. Napokig járt kókadt fejjel, mintha hamis borral itta volna le magát. Nem érezte ízét, sem a munkának, sem az ölelésnek Végre megemberelte magát, vizet locsolt a fejére és elővett egy nagy árkus papírt. Vitte a keze, úgy mint egykoron, csurgóit, ömlött, patakzott megtépázott lelke s már-már azt hitte, visszaérkezett valahová, ahol béke és rend van ... De hirtelen, mintha meglökték volna, messzire tartotta magától a féligkész képet és összehúzott szemmel motyogta: „a kompozíció ... a kompozíció el van hibázva." Megdöbbenve elhallgatott. Igen, a Kende úr szavai voltak ezek, meg a többi uraké, amiket azértis megtanult, azért is! De valahogy újra a nyelve alá tolakodott az a kesernyés nyál,