Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)
hogy legyél te is halhatatlan, hisz együtt sírtunk egyszer, este a Kálvárián. ★ Váradon aztán hajcsár lettem, a világ szemére fittyet vetettem, olyan volt a szívem, mint az új harang, kondult első szava s ím örök lett a hang. A botom boldog szilvafa-ág volt, s e botnak alvó, fényes belseje nótákat szült minden estefele: ő volt a tűz, én a táltos. És jövendöltem fénytelen társaimnak, hogy engem egyszer egy zendülés után e'nyel majd örökre a kis ország. Szavamat ugyan senkise hitte, nevettek csak rajtam a boldog bolondok, még sok forintos urunk is, a zöldszemű kis zsidó, ki mindig futkosott, mint hegyen a szél, vérét perzselte a kánikula s aranyat ígért a gyönyörű tejívó asszonyoknak. Vele néha hosszan pereltem. Egyszer mentünk ketten a hegyre, esőié folyt a bocskoromba, a húgomnak még kendőt se vettem, így a fajtalannak szemére vetettem, hogy nyúzza a bőrünket pár garasért. A tarisznyámban nem volt se só, se hús, ő szivarozott a mi hegyünkön: füstölt a szája, jött fel a hold, s azt mondta nekem, hogy: ó, te kis Jézus, ki kavarod itt a lelkeket, nézd: folyó indul innen, kavics gurul, madár száll... na! eridj te is világgá. Eleresztett.
