Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)

Bennem újra haldokolt a mese: jött a sík, dongó zúgott, kaszát pengettem, mécseknél vakultam, vágyakat temettem,

Katona Zsuzsika hirtelen meghalt, úgy hullott el szegény, mint a gyenge fű.

Évekig aztán megalkudtam magammal. Hű csend feküdt rajtam, kapámat villogtattam, de a széles, szép pusztákon este néha még angyalokkal aludtam el: Énekeimet fába faragtam, urak mosolyogtak, szidtak a pásztorok, hogy csak törne le a kezem már pár arasznyira. És én, hogy ne gyűlöljenek hát mégse annyira, figuráimat nekik adtam,

s ők úgy nézték, mint gyermek a pitykegombot.

... Most úgy érintem e dolgokat, mint szél a lombot: fúvóm, alakítom arra-erre, a vak világba visszanyúlok, hátha az ujjam valakit még megölelne: akit még mások nem szerettek.

Van úgy sokszor, hogy az ablakomra jönnek az emlékek, mint a bolyongók. S mind egy-egy csobbanás, mind, mind szép hír, üzenet: apám keres, kedvesem sír, anyám megfed: rám hullnak, könyörögnek, hogy nyissam ki hát a szám,