Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)

siessünk, ó, ha teheti, mert engem várnak nehéz titkok, kövér örömök. Az öreg gyűrte a gatyaszárat, vette a pipát, tarisznyát. Gyalogoltunk.

jött utánunk, mint ringó erdő a nótás báró potyázó kedve: száz tinó. Tompa döngés járt előttünk, hozzánk értek, odaszegődtünk. Lám, az út, hogy ionja a hálót s megfogja az utón járót. De azt csak, aki árva.

A zord hajcsárok zenebonáztak, karikás csattant, levél hullott, nőtteik a hegyek, s száz tinó bőgött a zivatarban, így értem eléd tisztelettel, ó, Ady városa, szent fészek, örökké muzsikáló Várad.

Első este köveken háltam ...

Szőlőlevél ingott, csend volt a hegyen.

De a rongyos öreg mégis fellázadt, azt mondta, hogy ő már hatvankét éves és csak nem szuszog itt: utolsó hangja még babrálta a lelkem, aztán lassan elnyelték örökre az árnyak.

ívlost emlékszem rólad mégis, vén Jaraba, népem osztályosa, csapott béres, útszéli paraszt,

bozót fia, tört fullánk, ki komisz lehettél valaha, mert meggörnyedve urad előtt nem vetted le a fejfedőd, csak csikorogtál, mint a katlan.

A nevedet hát ide irom,