Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)
Nekem is csak szűk kenyeret nyújtott a gazdám: a gyepen meg csak eső a kincs. A vándor mondta is, hogy ő már mehet, így élni bajos, s hogy ő zord kósza asztalos csak, ki valahogyan most ide tévedt, de holnap már, jaj, a hegy mögé megy, hol kevés a testvér, sok az idegen. De volt nekem egy kicsi bárányom, e köré nőtt az esti alkú. A vándor adta minden áron a könyvet, s én a kicsi bárányt odaadtam. A rongyos nagy ember megölelt s indult. Már gyalogolt jól az este árnyán. Talán égre nézett, talán mosolygott, hogy övé lett, ó, övé a bárány s nincs már egyedül. Én tizenhat évem karikáján vígan bújtam át, mert rátaláltam Petőfire. És gúnyoltak sokat a pásztornépek, a zergetollas urak, a tanyák és a mezők bús lakói, a lehengerelt fiák. Azt mondták, hogy az ilyen rongyos csillagfényt is ihat, mégse nő meg, sohse lesz lombos, mert jönnek majd a szürkék s hahó! megölik. * A kósza asztalosnak már nem él a híre se. Meghalt Bélen, csendesen eltemették, s ringatja ott szegényt a szép hegyoldal. Olyan lettem én is, mint a darú: ■szelek hajtanak,
