Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)
a nádvágómat, apró kaszámat, a szavakat s hajh, a kínokat s belső viharom, mi évek után csak ifuvalom lett immár. Nesztek, fogjátok, lélekbántók: én az énekeim ezek közt tanultam. Ott a csendben azon a télen mostan magam a próféták tüzében s csudálkoztam, hogy Jákob csellel jogot szerzett, asszonyt, meg bárányokat is... Anyám néha kenyeret sütött. Lágy zümmögéssel égett a mécs. S mint ezer paraszt múlandó sóhaja engem egy csobbanás kedvesen megütött: kelj fel! A fiatal húgom mérte a sót, szeme tele volt áldozással. anyám nem szólt: a tésztára titkok ősi jelét tette, szájával csucsogott, a húgom tanulta, s úgy hajlott a kenyér elé, mint egy ingó virág. Az enyhe sarok, a tiszta szavak, az estéli duruzsolás megtartottak addig a hétig, mikor a bojtárokat újra cserélik. Akkor szólt a szívem: furcsa madár vagy te, tenéked szálni kell! * Az a legelő ma se nagyobb s ma is virágos, forró medence. A dél belőle nótát hozott... s kicsalta ujjaim alól az élő hangokat, a számadó beborozott, de erős lábán egyenest állott
