Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)

s dalolt, forgott, pittyent az ujja, dobolt a földön, kérte a furulyám, hogy ő is fújja.

És estig sok száz év szólalt meg a hét furulya-lyukon ..

Hej, te virágos föld, táncaim rétje, pereltem síró szunyogaiddal, álltam az estédbe,

pihentem rajtad s néztem, amerre szökő daruid elrepültek.

És ez a kínom is jó volt,

mert így hamarabb

lettem egyedül. S egyedül igazabb.

Ó, jöjj most árva rétem, legyél erdőm,' dalaim háza, sövény, jó szárnyék, s folyjon át rajtam levegőt, a zengő, a hatalmas!

Itt sziszegnek rám örök irigyek, hajh, övék a csúcs s a csúcson a hajlék.

Én nyári fa vagyok. Lombos.

Zúgni akarnék,

de rámvernek egyre, hogy: hallgass!

Ha ősi szíved van is, te síró bolondos,

•szedd csak a gyökered, vidd innen vissza a fogoly hegyek alá.

Az Isten ujjain néha van kegyelem.

Enyéim önillatukban alusznak mint a mák. Megbódultak a roppant nyártól.

ferdén nőttek meg, csíkosak.

Isten előtt erő van, fény van — olyan a világ!

Ök kormos, picike lángfigurák, hajnali gyepen tülekedő kosok, kiket csiklandva csal a szénaillat.

Az én kezemben nagy már az idők botja, a legkisebb virágnál kisebb vagyok, de suhintom mégis mosolyogva ezt a nyájat.