Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)
A kulcsot apám beletemette a homokba. S ősszel mindig ott lelte meg, ahova az árnyék esett a százötéves szilváiéról. És mellénk bátor vigasztalónak anyám is fölült a talyigára. S nem látta csak Mezőgyarak, hogy merre tartunk a hold alatt alvó hazánkban hontalanul... Hiába szóltok ellent: akárkinek fájna hányódni így a föld ölén. Hiába zúgtok: tart a nagy per s a nagy per vádlója én vagyok most, ki száz rongyosért lázadni mer, de mégis úgy lázad, mint a virág: tisztán, ragyogva s illatosán... S a csillagok alatt óvatosan mentünk, apám előljárt — vadvizekkel zárt a derék, hang se jelezte merre járunk, terhe alatt rítt a kerék, nyugalmunk rendje összebomlott, az öszvér valahogy mellé lépett a gázlón s azt hittük, hogy álomban ázunk: s valami dögszag fintorított, a két macskánk itt elbolyongott, apám térdig állt a vízben, az öszvér kapott sok dorongot s rózsás fodra volt már az égnek, mikor megleltük a dombot: nyugalmunkat, a birkaállást... Nyáron láttuk többször a kasznárt,
