Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Kritika - Artinger Imre: Genton István: Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig

a tartalom zökkenő nélkül következetes. Az író azonos magaslatról, az európai, főleg a vezető francia művészet ormáról nézi a mi festészetünk fejlődési eredményeit s csak itt-ott enyhít a történeti szempont kíméletlenségén. A meggyőződés és a bizonyítás kettős fegyverével rontja le azokat az elburjánzott és csak provinciális önáltatásra alkalmas tévhiteket, amelyek egyes mestereink tehetségét szinte földöntúlivá magasztosították. (Zichy, Székely, Benczúr, Lo tz.) Máskor viszont (Molnár József, Brocky, Madarász) az eddigi rangsorozásnál méltóbb helyre állít arra érdemes művészeket. A XIX. század festészetének taglalásakor azonban nagyrészt mégis járt utakon jár. Távolról sem akarjuk ezzel lebecsülni azokat a minduntalan felbukkanó egyéni szempontokat, elfogulatlan megállapításokat és elemző finomságokat, amelyek révén Genthon művészetszemléiete, ha részleteiben nem is, de egészében mégis új képet ad a XIX. századi festészetünk alakulásáról, — mindössze arra szándékozunk utalni, hogy ezen korra vonatkozólag eléggé bő irodalom állt rendelkezésére. Más a helyzet a XX. században, Nagybányát kivéve. Nagybányát Réti István klasszikus tanulmányaiból úgy adatott megismernünk, hogy a nyert képen aligha változtathat az idő. E korszaknak és festőinek méltatásában tehát Genthon sem nyújthatott újat, Ferenczy Károly emberi és művészi portréja azonban gyöngyszeme a könyvnek s — Petrovics pompás esszéje mellett is új szempontjainak gazdagságával hat.

A Nagybányát követő irányokat Genthon, szerintünk nem egészen kifejező szóval, „Stílustörekvések" címen foglalja össze. A gyér monográfiákon, elszórt cikkeken és Kállai már említett könyvén kívül e rész megírásakor kimerítőbb irodalom nem igen segíthette. Javarészt magának kellett az összefüggéseket kihámoznia s igazodást csak stíluselemző készsége és ösztönös minőségérzéke tett lehetővé. Úgy érezzük, hogy