Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-01 / 1. szám - Jankovics Marcell - Egri Viktor: Jarnó József
JANKOVICS MARCELL Nem régen ünnepelte a szlovenszkói magyarság Jankovich Marcell dr.-t hatvanadik születése napja alkalmával. Az ünneplés külső, formai megnyilatkozásán túl volt ebben az eseményben mélyebb és időtállóbb elem, amely a személyes kapcsolatok kirekesztésével az ő kivételes egyéniségének szólt, akinek működése és akinek értékei odatartoznak a szlovenszkói magyarság kúlturtörténetéhez. Jankovics Marcell dr. elsősorban író, de nem csupán író. Kiváló, a cicerói értelemben klasszikus szónok. Nagy műveltsége kimagasló orom a kisebbségi magyar kultúréletben. Alakját valami ideális-romantikus fénykor övezi, de ez nem a lebukó nap késő, eltévedt sugara, de a klasszicizmus örök életjogának hitéből született, mit minden megnyilatkozása felénk vetít. Irodalmi munkásságát útleírások, elbeszélések és versek alkotják és beszédei, amelyek eseményei kultúrális rendezéseinknek. A sors ezer csalódása között is hívő, optimista lélek maradt. Ha hasonlattal akarunk élni, azt mondhatjuk, hogy nem annyira a mélységek, mint inkább a magasságok költője. Nem hiába járta be az Alpesek hófödte csúcsait, nem hiába szerelmese a gleccsereknek, egész lénye mintha elfordulna a sáros göröngytől, a szabad látóhatár, a napsütés és ég felé. Egyik novellájának hőse mondja a következő, az íróra is nagyon jellemző szavakat: ,,A fő dolog mindig az illúzió, — a realitás magától utána szalad, mint az árnyékod." Erős egyénisége páncélburkán belül alkotta meg a maga világát a szellem erejével és öntudatosságával. Itt tornyok, romantikus várak, egekbe néző templomok emelkednek, ahol a tudás, nemes emelkedettség és a mai korban mindig ritkább lovagias becsületesség talált hajlékot. JARNÓ JÓZSEF Halottja van a kisebbségi magyar irodalomnak, Szlovenszkó magyar kutúréletének, — halottja az egyetemes magyar írásnak. Egy fiatal küzdőtársunk, egy tiszta és üdítő ember kiesett a sorból. J a r n ó József, a tiszta eszmék megszállottja, egy férfikor, egy írói pálya legszebb kezdetén, fiatalon, de régi, kipróbált harcosként esett el. Harminc éves volt, s ebből egy évtizednyi megfeszített küzdelem, üldöztetés és félreismerés, emberi öröm és gyász, siker és csalódás volt már mögötte. Szíriában halt meg, ahova sorsa szólította és élete, mint egy fájó torzó egyre Jobban fényesedik előttünk. Alig volt huszesztendős, amikor Budapestről közénk került Szlovenszkóra és szinte diák létére a Kassal Napló munkatársa lett. Első verseit és első regényét itt írja meg, a Kassai Napló redakciójában. Keresések és tapogatódzások évei ezek, első könyve, a Prometheus, egy verseskötet, aztán a prózával próbálkozik. Szakadó kötelek címmel regényt ír, mely már sejttetni engedi, hogy a húszéves író a fejlődés éveivel igazi epikussá fog érni. Az általa szervezett Renaissance ifjúsági irodalmi mozgalom keretében keletkezett Renaissance Könyvtárban jelenik meg új verseskötete, melynek az „önarckép" címet adta. Ebben a könyvében még mindig a lírikus mutatkozik tehetségesebbnek a prózaírónál. Befelé néz és a világ fájásaira és nagy hazugságára eszmél. Egyik versében, az Isten játékszerében ezt vallja magáról: jó lettem volna én zászlós rúd vásznának, jó lettem volna én Hozzád szép zsoltárnak, jó lettem volna én
