Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Sebesi Ernő: A különös kibic

SEBESI ERNŐ:

A KÜLÖNÖS KIBIC.

I.

Elég érzéke volt ahhoz, hogy a kisváros legforgalmasabb sarkán álljon fel és szánalmat keltő tekintetével valóban szuggerálni tudta az embereket. Ebben a térérzéke is segítségére sietett.

Valamikor vállalkozó volt, egy vakmerő hídépítés aztán koldussá tette. Nemcsak képletesen. Az anyagi összeomlás megpörkölte az eszét, eltűnt a városból, senkitől se búcsúzott, még körzőire és vonalzóira is haragudott és hónapok múlva mint elzüllött koldust látták viszont ismerősei. Kezdetben azt hitte, hogy nem éli túl a szégyent, de végül is megadta magát a Sorsnak. A saját neve már nem élt benne, s ha néha önfeledten hangba öltöztötte s ajkai közt, mint egy félve kinyílt ajtóban, megjelent ez a két szó: Legányi Kázmér, akkor még a romjait se fedezte fel annak a brutális fölénynek, amely valamikor ebből a névből áradt s mögül, mint valami biztos fedezékből nézett ki a világra. Most csak úgy eszmélt rá, mintha temetőben járva egy rég elfelejtett névre bukkant volna.

Koldult, de első pillanatra is meglátszott rajta, hogy nem a hivatásos koldusok közül való. Ha ruháiból nem is, de mozdulataiból s főleg szemének a tartalmas tekintetéből arra lehetett következtetni, hogy ez a koldus a gazdasági válságban kapta végzetes sebeit.

Déltájban már megúnta az álldogálást s egy oldalsó uccának tartott. Nem volt testi hibája, és nem engedhette meg magának, hogy a földre telepedve litániázza meg a járókelőket. Nehéz beosztást nyert a koldusszolgálatban. Állva dolgozott. Sovány, beesett vállairól lötyögött a kiszolgált kabát, cipőiből újjai szemérmesen kikandikáltak és gondozatlan szakállán morzsák unatkoztak.