Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Palotai Boris: Tátrai vihar

TÁTRAI VIHAR

A fürdőhely csatakos volt ... a fenyőfák ágain megült az eső és ha* valaki megérintette őket, víz zúdult a nyakába. Az agyagos föld cuppogott a sártól, a cipő meg-megrekedt benne. Minden nedves volt és hideg . . .

A szanatórium fehér folyosóján linóleum; a kislány nem mert semmit megfogni, mert félt a síkos hűvösségtől. Már két napjai volt itt.

Jaj, haza, hazamenni, megkérni az orvosbácsit, engedje haza anyut, otthon biztosan meggyógyul. Megállt a fűtőtestnél, odatámaszkodott a csupasz térdeivel, hogy érezze a meleget, nem bánja, ha meg is sül a bőre, de ő úgy fázik, egész libabőrös belé.

Nem ilyennek képzeltem egy fürdőt, mondja magában. A Babcsó azt mesélte, hogy a fürdőhelyen esténkint sárga és piros lampionok égnek, a vendégek tombolát játszanak gyönyörű nyereménytárgyakkal, a sétányokon zene szól és mályva nyílik. Itt nincs semmi .. . Anya szobája egészen fehér, olyan mint nálunk odahaza a kamra.

Hogy lehet itt lakni? Az orvosok kivasalt köpönyege, az ápolónők merev főkötője úgy suhan el a folyosók nyirkos félhomályában, mint egy szellem. Szellem nincs, ő tudja, de mégis olyan ijesztő itt minden, olyan néma. Meddig kell még maradni? Apa azt mondta, csak pár napra jöttek, csak éppen megnyugtatják anyut, hogy legyen türelmes tovább liegézni. De hisz ez a pár nap már letelt. Odaül a meleghez, keresztül könyököl a fűtőtesten, és úgy bámul kifelé. Ott megy anyu a sétányon. Megint az a csúnya szürke vastag sál van rajta, azzal az óriási sapkával. Apai mellette megy, a cipője orrát nézegeti, aztán fel