Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Palotai Boris: Tátrai vihar

veti szemét az égre, pedig ott sincs semmi, csak olyan sok-sok szürkeség, mint az anyu hósapkája.

Kimegy hozzájuk. Hátulról megrántja anyu kabátját.

Pszt!, szól az rá, ne lármázz, gyere szépen mellettem. — Átfogja Vera nyakát, ujjai becsúsznak a hátába.

— Juj,

olyan hideg vagy!

Apa rászól: Vera.

A kislány durcás. Tényleg hideg! Na!

Tovább sétálnak, a villák előtt patakot mos magának a víz, sárgán folyik a fenyőfák alá. Anya megszólal.

— Azt

mondja az orvos, pár hónap még . . . aztán rendbejövök. Pár hónapot még kibírunk, ugye?

— Persze,

— mondja gépiesen apa. Megigazítja nyakkendőjét, nyom egyet rajta és megáll.

— Én

azt hiszem, ezek az orvosok rablók. Már nyugodtan hazajöhetnél.

— Éjjel

még köhögök, a hangom rekedt. Én érzem legjobban.

Apa éppen felelni akar, de szembe jön egy lány, piros barettel a fejebubján. Nevetve magyaráz valamit kísérőinek. Azok úgy néznek rá, hogy belefurják szemüket egész a fogába.

— Mit

bámulnak ezek? — csodálkozik Vera. Az apjára néz. Az is megakad a lányon, még vissza is fordul utána egy negyedfordulattal.

— Valami

lipótvárosi nő. Állítólag festeni jött ide, de mást csinál. Nem tudom, mit akar ezektől a beteg férfiaktól.

— Feltűnő

jelenség, — mondja apa és letép egy fenyőgalyat.

— De

nem szép. — Anya hangja tényleg rekedten hangzik. — Csak a foga szép, azért kacarászik folyton. A szeme körül már ráncos, pedig még fiatal, de úgy látszik, sokat élt.

Apa belekarol anyába.

— Menjünk

fel fiacskám, hűvös van.