Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-06-01 / 6. szám - Művészeti irodalom - Sámán András: Farkas Zoltán: Medgyessy Ferenc - (sz.v.): Napjaink
MŰVÉSZETI IRODALOM Farkas Zoltán: MEDGYESSY FERENC (Ars Hungarica 5. kötet. Bisztran Farkas Ferenc k. a. Budapest, 1934.) Farkas Zoltán könyve, mely az Artlnger Imre szerkesztésében megjelenő Ars Hungarica legújabb kötete, az első összefoglaló tanulmány Medgyessy Ferenc művészetéről. Medgyessy valóban megérdemli ezt az elmélyedő ismertetést, melyet a legtisztább látású magyar esztéta szánt neki s amely finom érzékenységgel világítja meg a művész egyéniségét és műveinek lényegét. Farkas Zoltán a történeti háttér vázolásával indítja meg fejtegetéseit s az a pár oldalas keretrajz, melyet a 19. század végének és a 20. század elejének magyar szobrászatéról ad, lapidáris és tárgyilagos jellemzése ezen időszak plasztikai művészetének. Éles választóvonalnak jelzi Medgyessy fellépését és egyik főjelentőségét éppen abban látja, hogy a sablónná merevült formákat elvetve, utánérzéstől mentes, „animális" hevességgel telt és elméleti meggondolásokat kiküszöbölő primítiv alkotóerő nyilvánul meg benne. Annak a küzdelmes fejlődésnek útja, melyet Medgyessy a plasztikai monumentalitás eléréséig tesz meg, tele van hintve keresetlen naivitásé müvekkel. Archaikus nyugalom, elemi erő és egyszerűség azok a pillérek, melyeken Medgyessy „kevéssel sokatmondó" művészete nyugszik, — problémamentes naiv tartalom azonban magasan a hétköznapiság fölé emelkedik az érzés bensőségének tiszta, plasztikai megfogalmazásában. — Farkas Zoltán biztos itéletű, tartalmas gondolatokat közlő és keltő kalauz Medgyessy művészetének szép virágokkal ékes kertjében. Módszere sikerültén egyezteti össze a iélekanalizist a modern stiluskritika igényeivel, minden értékre és fogyatkozásra rátapint az elemzett művekben s egyúttal megkönnyíti a tájékozódást a plasztika általános kérdéseiben is. — Az írásmód kulturált művészisége, a gondolatok tömör és mégis világos kifejezése Farkas Zoltánnál magától értetődik. SÁMÁN ANDRÁS. NAPJAINK Pósa-szobor és a többiek. Pósa Lajos szülőfalújának lelkes igazgatótanítója, Bodon Lajos egyre éleszti, erősíti a Pósa kultuszt. A gyermeklélek igazi ismerője, a csengő-bongó költészet apai szívű művelője verseiben tovább él s hogy lelkének hatóereje van mai napság is, annak szép bizonyítéka a budapesti Városliget árnyas fái alatt felállított Pósa-szobor. A szülőfalú, Nemesradnót, is szeretettel emlékezik meg fiáról, aki a gömöri Balogvölgye láttávolán túljutott s a kisnemesparasztfiúból az ország szellemi életének egyik büszkesége lett. Pósa falúja egyike a legérdekesebb, ősi településeknek Szlovenszkón, itt még dívnak az ősi formák, életben vannak a hagyományok, az egész falú rokon s így nem csoda, ha közös erővel igyekeznek emléket állítani a nagy fiúnak, aki mindig visszavágyott a füstlfecskés kis falúba, öreg édesanyja mellé. Bodon Lajos fáradozásából már hirdeti egy kis emléktábla Pósa Lajos emlékét a falusi Iskola falán, ennél azonban díszesebb emléket akarnak állítani s addig gyűjtöttek, terveztek, amíg a tanító egy mellszobrot nem szerzett Pesten. Gipszről bronzba önttette Margó Ede alkotását, a szobrot ölében hozta egész utón, a falusi kis iskoláig, nehogy baj érje. Megvan már a szobor, de nincs még talapzata s erre gyűjt most az igazgató. Lassan gyűlnek az adományok, magyar tempóval, — ilyenkor világlik ki, hogy túlságos áldozatkészség, lelkesedés nem mindig bántja fajtánkat s kollektív lépésekre ritkán vagyunk kaphatók. — A szoborleleplezés mégis meg lesz július elsején,
