Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Tamási Áron: Haszontalan vértanú
Azok oda el is jövőnek és ügyesen béülének a fa alá, de valami szórttá szívüköt, látszott. — Atyámfiái! — szóla a vének elsője. Figyeltek erősen, mert a halálfogadás után még egyszer sem valának ennyire együtt. — Járjátok bé a falunkot — folytatta a vén ember, — és nézzétek meg, hogy nem látjátok a templomot. —- Bajos látni, mikor nincs! — vágta ki nagy ésszel egy fiatal. — Ez az igazság! — szegte le a gyűlésvezető. — De — intette a többit — nem is lesz addig, amíg nem építünk. — Magától nem is lesz — szóla belé egy asszony. — Építsünk hát két kezünkkel templomot! — kiáltották az öregek mind. A hét fiatal boldogan felkacagott. Eddig csak szorongtak és a bánat ette őket, mert azt gondolták, hogy az eszes vének avégből rendelték ide őket, hogy a fehérnépeken megosztozzanak. — Építsünk templomot! — kiáltották tehát ők is. — S hát ti mit szóltok? — fordult a vének elsője a nőkhöz. — Építsünk hát, egy-kettő! — nyújtják fel a kezeiket s az egyiknek Isten akarata szerint gyermeke leve rögtön. Megnézték s hát fiú s elnevezték rögtön Jövendőnek. — Ö lesz a pap! — kiáltának egyszerre fel és kioszták a munkát s hozzáfogának, hogy felépítenék Halálfogadóban a templomot. — Magos legyen! — Nagy legyen! — Kőből fel a keresztig! .— Három harangot belé És nem vala szünete a dolognak soha. Építék éjjel a. holdvilágon és építék nappal a napvilágon. Férfia és asszonya mind. De meg is segíté őket az Isten. Igaz, hogy dolgoztak háromszor hét esztendőn keresztül szakadatlan. De állott a templom és felnevelkedék Jövendő is papnak és felkenve jóízűen meghalhatnának az öregek, tudván azt is, hogy munka után, ó Istenem, édes a pihenés. És most már jöhetett a bolygó ember és megállhatott a falu mellett a hegyen, megtarthatta csufondáros beszédjét a másvilágra.
