Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

kis részem van az indulásában. A vöröskereszt presztízsét végtelenül emelné a környéken . . .

Félszemével társára^ sandítva, mintha annak jelenléte feszélyezné az őszinteségben, hozzátette:

— A

muzsika internacionális. Hidat ver az emberek közé.

— Ne

értsen félre! Igazán csak a kimerültség, semmi más.

— Sajnos,

nem tudok oly ékesen szólanj, mint a nácselnik úr. Neki kellett volna eljönnie, de ő tegnap beteget jelentett . . .

— Kicsoda?

A nácselnik?

— Igen.

Porubszky úr!

Ágnes felállt. Kemény és határozott volt a hangja.

— A

hangversenyt megtartom. A titkárommal tessék megtárgyalni a programot.

— Dworák

és Hubay, természetesen, — lelkendezett nagy örömében Kropács úr.

Másnapra már megbánta hirtelenkedését, de most már nem lehetett visszalépni. Még azt hinné Porubszky, hogy ő előle tér ki. Hiszen ép azt akarja megmutatni neki, hogy mennyire túl van mindenen, az egész gyermekidül csak harmatos emlék, elfakult, kikopott színekkel. Ha sor kerül rá, nyugodtan néz a szemébe, szorít kezet vele. S ha szóba kell állaniok, valahogy tudtára is adja ezt: nem jelentett az igazi életében semmi mást, mint művészi érzésének öntudatlan megindítóját.

A hangversenyre délután hajtott be autóján. Apa és Feri kisérte. Először a zongoristával tárgyalt, pozsonyi karmester voit, mindenki ajánlotta, hogy értékes muzsikus. Azután a kozmetika következett és az öltözködés. Sima, fekete selyembársony ruhát öltött, semmi ékszert, csak a haját szorította le arany abronccsal. Elégedetten nézte magát a tükörben. Olyan volt, mint antik szobor. Harmincnégy évének érett szépségében pompázott.

A művészszobában Kropács úr sürgölődött körülötte.

— Minden jegyet eladtunk. Zsúfolt a terem.

Amikor a dobogóra lépett, két hatalmas csokrot