Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

ugyanaz a munka s ugyanazon a reménység és gond is.

Ágnes minden idejét a hegedű s a tanyai gyerekekkel való foglalkozás töltötte ki. A faluban már nem volt magyar iskola s más nyelven tanulták a betűvetést az apró tanyai magyarok. Úgy fájt a szíve értök, amikor reggel derengésén libasorban vágtak neki a zimankónak, parányi karjuk görcsösen szorítgatta a palatáblát hónuk alá s még dalolni is volt kedvük. Az ősi dalokat énekelték, mik itt születtek törökkel, tatárral verekedő kemény turániak ajakén s századok óta szállnak az égnek pacsirtadallal s a mező száz csodás hangjával, mik el nem vesztek, itt szorultak századokon át az agyagviskókban, nem másult a ritmusuk, egyetlen hangjuk sem.

Ágnes nevén ismerte valamennyit s azok szent ragaszkodással vonzódtak hozzá. Tanítgatta őket magyar írásra, olvasásra, szép egyházi és világi nótákra s míg a hegedűn játszott, cérnahangok zümmögték utána a melódiát. Már nem volt önmagának a foglya s így muzsikája mindent odaadhatott az embereknek.

— Ezek lesznek az új magyarok, jó és igaz emberek, érdemes velük foglalkozni, — mondogatta ragyogó szemmel az apjának.

Egy este megint ott állt a nyitott veranda küszöbén. Rimszkij-Korzakov kis apróságát, a dongót zümmögte a húrokon. A tavaszi mező minden csodája benne volt a hangokban, érezni lehetett, mint szálldos végig a megrészegült bogár virágkelyheken, hogy szívja tele magát mámorral s hogy zuhan önfeledten a megsemmisülésbe. Aztán újból a Valse triste került sorra, ezt csaknem mindennap játszotta. A parkban csend volt és magány, de amint az utolsó akkord elhallatszott a jázminbokor megmozdult s valaki felsóhajtott.

Ágnes felsíkoltott.

— Valaki

mászkál a parkban.

Apa a verandára ugrott s harsányan kiáltott:

— Van

itt valaki? Ki az?

A kavics megroppant a közeledő lába alatt s a lámpa fénykörében feltűnt egy férfialak. Úri öltözetben, ismeretlen arc. Ugyanaz az ügyefogyott, szá.ial-