Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste
mat keltő, ostoba mosoly rajta, amely akkor szökik az ember arcára, ha tilosban érik, s nagyon szeretne kimagyarázkodni. Megszólalt. — Engedelmet. Bocsánat, hogy idegen udvarra tévedtem. Már ott állt a verandán s levett kalappal, udvarias meghajlással bemutatkozott. — Kropács Rudolf, adófelügyelő. Kérem, nem hivatalos ügyben, — tette hozzá mosolyogva. — Tessék befáradni, — invitálta barátságos szóval az öreg. A vendég számára is pohár került és koccintottak. — A háború alatt kibetegedtem és az új uralom is átvett s most néhány napja itt vagyok a faluban, adóösszeíráson. Vacsora után sétára indultam, ezen a szép estén. Elkerültem a Dunáig s a mocsár partján jöttem vissza. A park előtt megállított a zene. Egy pillanatra elhallgatott. Szeplős arca komolyra vált, meghúzódott. Szinte ünnepélyesen mondta: — Én bolondja vagyok a zenének. Magam is hegedülök, konzervatorista voltam és szép jövőt jósoltak mestereim. De hát szüleim nem bírták, reális pályára kellett mennem, így kerültem a berni uradhoz. (Adóhivatal.) Sóhajtott. — Régen, legútóbb hat hónapja Prágában hallottam jó muzsikát. Míg ma este . . . Lassan beszélt, mintha minden szavának külön nyomatékot akarna adni. — Valóságos reveláció. Egy Istenadta nagy tehetség, egy tökéletes művész szórta ki hangszerén a tavaszi estébe a legcsodálatosabb gyémántokat. Tessék elképzelni meglepetésemet, megdöbbent lelkesültségemet. Ez az Isten háta mögötti fészek, engedelmet, távol minden kultúrától, civilizációtól. Nincs vasútja, még csak autóbusza sincs. Földszagi parasztok, a korcsmában nehéz, zsíros ételek. És akkor itt, a tanyai éjszakában, felcsendül Bach, Wieniawski és Korzakov s hallok egy ismeretlen remeket, benne az emberiség minden fájdalmai, minden panasza. Ne tessék rossz néven venni, ha belopóztam s megloptam ezt az éjszakát. Igazán, nem akartam zavarni s csendesen tovább álltam volna . . . — De hát ne tessék mentegetőzni, igazán örülünk a