Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

Most Laci lehajol hozzá, tenyere közé fogja az arcát s mélyen a szemébe néz, mintha ennek a kék szemnek világító sugarát akarná útravalónak vinni a nagy bizonytalanba. Most érzi, hogy a fiú keze remeg, látja, hogy az arca is sápadt s fájdalmas vonal szökik a szája szögletébe. Szeretné ezt a pillanatot megfogni, itt tartani, soha el nem ereszteni olyan jó most a fájdalom. Gyöngéd csókot érez a homlokán, a szemén, majd az ajkára tapad a fiú szája. Meddig tartott? Percekig vagy örökkévalóságig? Minden elhomályosult előtte. Még látja, hogy Laci apával paroláz és már a hídon tolakszik fölfelé, de folyton viszszanéz és integet. Kis kendőjével, melyet csuromvizesre áztattak könnyei, ő is integet, de mintha idegen tagot mozgatna, olyan más most a karja. Arra gondol, ha most vonó lenne a kezében, kihullana. És ez a borzalmas süvöltő kórus itt a parton, a fájdalom monoton zenéjével. De mi ez? . . . Mintha ez az akkord! . . . Igen, igen, egész tisztán csendült fel az asszonyok sírásában. Szinte önfeledten dúdolja: ta tiri ri ta ta ta . . . ta tiri ri ta ta ta . . . A valse triste. Amit csak akkor fog megérteni, ha lelke átérzi a szenvedést, a gyötrődést, a minden ember könnyét, bánatát.

A hajó lomha teste megrázkódott, még állni látszik, de körülötte már örvénylenek a hullámok. A gépek zakatolása is megélénkült, a kéményből fájdalmas hang búg fel s a gőzös már eltávolodott a parttól, már a víz sodrába került. A legények nótaszava hetykébb, az asszonyok lármája erősebb s most a parton is megmozdul a tömeg, lépést tart a hajóval, a feje fölött imbolygó keszkenőkkel olyan, mint az erdő, melyet hideg őszi szél mozgat. Már nem is lépegetnek, már versenyt futnak a hajóval, ziháló lélekzettel, a fájdalom jajszavát csukolva. Ö pedig ott áll apával a kupacon, kendőt tartó karja már lelankadt. A fedélzeten úgy összekeveredtek az emberek, mint a hangyaboly. Egyre kisebbek az alakok, már nem ismeri fel Lacit. A hajó a víz közepén úszik, lassúnak, méltóságosnak tűnik a mozgása, pedig teljes gőzzel halad. Egyvonalban van már a túlsó parti faluval, mindjárt eltűnik a hegy mögött, a fordulóban . . . Már csak a