Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

— Akkor én nem vagyok művész. — gondolta most Ágnes. Ez a felfedezés csak egy hónappal ezelőtt kétségbeejtette volna, most édes megnyugvással töltötte el. Ö hát nem fog tülekedni múió babérokért, nem fogja hamisított művészettel utánozni a mennyei szárnyalást. Majd ha az élet rendje békére fordul, kedves teadélutánokon kezébe veszi hangszerét és elszórakoztatja vendégeit. Más vágya nincs és most olyan benső megnyugvást érez . . .

A hajó szörnyen okádta a füstöt s a gép nyugtalanul dobogott oda lenn a mélyben. A hajóhídon sűrűn áramlottak fel az emberek, komoly nézésű, földet túró magyarok, felbokrétázott, nótázó legények s mindegyik zöld ládikót cipelt a jobbjában. A parton kétségbeesetten síkitozó, jajgató asszonynép, riadtszemű gyermekek, az egyik asszony a földhöz veri magát és így jajgat, a másiknak a kendője leszaladt a nyakára s két kezével a hajába markol, úgy tépi.

Ágnes ott áll apával és Lacival, a tömegtől oldalt, egy kis kupacon. Ez a kép, ami a szeme elé tárul, mélyen megrendíti s most döbben rá először a valóságra. Hiszen, igaz, most özeket az embereket kitépték a földből, elragadják övéiktől, viszik messzi idegenbe, ahol a halál játszik majd velük. Hányán térnek majd vissza? És akik most elindúlnak épen, erősen és bátran, nem jönnek-e vakon, sántán, bénán vissza? Olyan fájdalom szalad egyszerre a szívére, olyan rémület fogja el, hogy meg kell kapaszkodnia Laci karjában. A fiú derekához szorítja menyasszonya karját s mosolyogva, bizakodva néz a szemébe. De szó alig esik köztük. Pedig . . . még csak néhány perc . . . egyre ritkulnak a parton a férfisorok ... a fedélzeten pedig a hajótiszt egyre gorombábban noszogatja az embereket.

Gulyásné áll a legközelebb hozzájuk, jámbor, templombajáró asszony, gótikus homloka alatt olyan szem, amiben a mindent megmozgató hit ereje ég. Letépi nyakáról a fekete madzagon lógó sárgaréz keresztet, csókjaival árasztja el s az ura markába csúsztatja.

— Áldozatot kíván az Úr, — motyogja, — mindenkitől a legnagyobb áldozatot. Én odaadom neked, ami a legdrágább. Meg fog védelmezni.