Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

Laci is náluk volt aznap, amikor a sürqöny érkezett. Az öreg elolvasta a papírlapot és szó nélkül átnyújtotta neki.

— És

. . ., Józsi bátyám mit gondol?

— Most

már nem szívesen engedném el a gyereket. Az újság tele van riasztó hírekkel. Háború lesz, biztos. Az emberek is kívánják, egész neki vannak vadulva. Itt a tanyán is . . .

Laci ott állott a nyitott ablaknál s kibámult a földre, amely lankásan ereszkedik le a Dunáig. A zöld földeken úgy mozogtak az emberek, mint a hangyák Másutt asszonyi ruhák piroslottak, rendes medrében folyt az élet.

— Csak

azt várják, hogy betakarítsunk. Akkor gyün a mozgósítási parancs . . .

— Én

is úgy érzem, hogy menni kék, — fűzte hozzá Laci.

A föld felett mély csönd hallgatott a magasban. Az izzó levegő szinte vakított és forróságot lehelt. A fehéres, rezgő hőségben csak olykor röpült át egy-egy gólya nehézkesen.

Már ott állt mellette riadt szívvel a leány. Könny csillogott a szemében.

— Ne

mondj ilyet, Laci. Nem akarom.

De a fiú nagyon belejött a beszédbe. Megfogta a lány kezét s gyöngéden végigsimította. A szemével is végigcirógatta.

— Józsi

bátyám, ne veqye rossz néven. Olyan időket élünk, amikor kell az őszinte szó. Hiszen talán tudja is, amit mondani akarok, megérezte talán . . .

Az öreg csöndesen bólintott. Tudta, érezte is régen. Számított is vele, örült is neki nagyon, hogy ez a lánya nem kerül messzi idegenbe, mint a járásbíróné. Laci közigazgatási ember, szolgabíró lesz a megyében, aztán meg alispán. Egymásnak való emberek, csak hát az a körút sikerült volna, azalatt megértek volna egymás számára. De hogy akaszkodhatik a gyönge emberi akarat az isteni végzés kerekébe?

— Nem

tudnék úgy elszakadni innen, idegenbe menni verekedni, hogy Ágneskát gyűrűben ne tudjam.

A lánynak futni támadt kedve, de lába fölmondta a szolgálatot. A fiú jobbja a derekára siklott. A leány teste most meghajolt, az arany hajkoronás fej a fiú vállára omlott.