Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-09-01 / 7. szám - Fodor Béla: Ki az a Jani?
mi mindent állt ki . . . Tíz éves volt még csak, de már megöregedett. — Az a nyomorult! Az az alávaló! A Jani — köpködött az öreg az ablak előtt s meggyújtotta a pipáját negyedszer is. — Hogy ő nem tartozik nekem semmivel Ezt vágta a szemembe. Nekem! Hogy ő már viszszafizetett mindent. A bitang! Horváthné négy hónap óta hallgatta ezeket a kínos dolgokat. A hideg berlini fogadtatást. A csípős kioktatásokat az öreg öltözködését és viselkedését illetően. (Restellj az apját! Hallod?) A megszégyenítéseket és megalázásokat. Az öregnek minden reggelinél, ebédnél és vacsoránál eszébe jutott valami, ami újabb bizonyítéka volt Jani elvetemültségének. De az öregasszony nem szól közbe. Eszter fulladozott ettől a némaságtól. — Anya, hát nincs a szavad a fiad mellett? — kérdezte s elcsuklott a hangja. Horváthné nem felelt. Mozdulatlan arccal, tiszta szemmel tett-vett az asztalnál. Eszter magyarázatot keresett. — Jani rád hasonlít, — mondta apjának, — a te természetedet örökölte. De azért különb, mint te. Hát törődtél te vele valaha is? Érzett ő valaha apai szeretetet? Kapott tőled ridegségnél és gorombaságnál egyebet? Igaza van, hogy nem tartozik neked semmivel. — Tizennégy éves koráig én tartottam el, én neveltem azt a gazembert! — viharzott az öreg. — Ez az egész? — vágott vissza a lány, de hangja nem volt éles. Aki még tizennégy éves koráig se akarja eltartani a gyerekét, annak ne legyen gyereke. — De az a kölyök az anyjával se törődik! Hisz mondtam. Még azt se kérdezte: hogy van? Él-e? Egészséges-e? Üzent-e neki valamit? Hisz mondtam. Az öreg Horváthné arca ilyenkor merevebb lett, a kanál megrezzent a kezében. S Eszternek ez a szívébe nyilait. Anyja nem szerette őt soha. Csak a fiát. Az töltötte be a szívét egészen, neki nem jutott benne hely. Mit érezhet most ez az anya? Eszter keskeny vállait lenyomta a fájdalom. — Anya, én írok neki, — mondta. Anyja erre se felelt, de hallgatása beleegyezés volt. És Eszter írt. Négy hónapja lesz, hogy az első levelet írta. Megírta helyzetüket, reménytelenségüket. „Tizennégy év óta én tartom el őket," — írta — „de egy szóval se zaklatnálak, ha állásom volna, vagy pén
