Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Haics Géza: Caroline de st. Cricq

egyéniség között. Beethoven alkotózsenijének szüksége volt arra, hogy kizárólag magára legyen utalva. A heiligenstadti végrendelet jelentette élete fordulópontját. Ebben búcsúzik az élettől, megöli magában az embert, hogy minden életeneroiáját a művésznek adja. Nincsen példa arra, hogy rajta kívül más művésznek is sikerült volna minden egyes alkotásából remekművet létrehozni. De Bethovennek a sors jött segítségére, elvette a hallását, hogy meg se kisérthesse a világ. Liszt Ferenc eltűnődött. Ö mindenütt nyitott kapukat talált, az élet felé, a művészet felé is. Akadály nem állotta el az útját és nem lehetett lemondania sem az életről sem a művészetről, mert siker koronázta minden megnyilatkozását. És azután Mozartra gondolt, akinek keserves, kicsinyes gondokban felőrlődő, méltatlan élet jutott osztályrészül — mint gúnyolódó ellentéte annak a csodának, amelyet művészete nyújtott az emberiségnek. Rájött arra, hogy ő voltaképen két eszményképének, emberi és művészi egyénisége között áll, rokon mindkettővel, de csak felerészben bírja azt, ami a másikból hiányzik. Két különálló, egymástól merőben eltérő tipus! Mozartnál az élet külső képe egyáltalán nem függött össze alkotóművészetével. Élhetett volna úgy, mint egy király, vagy még nagyobb nyomorban, még ziláltabb, felörlő hajszában, mint ahogy élt — az élet nem jelentett volna számára egyebet, mint a gyermeknek. Vagyis játékot, amely mellett tökéletesen elfeledkezik magáról. Beethovennél az élet és a művészet egyet jelentett. S amennyit juttatott volna az életnek, anynyit rabolt volna el a művészettől. Művészete voltaképen nem más, mint elmulasztott, hiányzó életének kifejezése. Ha Mozart zenéje felrepít a mindennapi élet percgondjaiból egy éteri világba, ahol gyermekek vagyunk újra, akkor Beethoven magával ragad az élet teljébe, a gyermekben is felébresztve a felnőttet.

Liszt Ferenc végiggondolt dicsőségben pazar emberi és művészi életén s fájdalmasan arra a sorra emlékezett, amit Wittgenstein hercegnőnek szóló híres végrendeletében írt le: „alig fogtam el néhány futó gondolatot, amelyekről nem tudom, nem fogja-e felkapni s a semmibe ragadni a jövő". Érezte, hogy ő hiányzott neki, a nő, aki megválthatta volna. Az egyetlen nő, akit ártatlan, tiszta szívvel szeretett, Caroline de St. Cricq, akit az isteni végzet neki rendelt.