Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-09-01 / 7. szám - Haics Géza: Caroline de st. Cricq
Emlékezik, azon a délután, amikor felment leckeórára, sokáig állt a Szajna partján, elnézve a víz folyását. Lágy tavaszi szellő fodrozta a hullámokat s amíg fel és alá csapódott a víz, nyomon követett tekintete egy hullámot s annak vonalát soká-soká kisérte, amíg eltűnt egészen. Ha így veszíteném az életem elől azt, ami a legkedvesebb nekem — gondolta akkor — így sodródnék, vesznék el önmagam elől, mint ez a soha visszanemtérő hab. Erről sem tudom, felissza-e a napsugár, vagy alkotórészévé válik-e a tengernek . . . A lét nagy kérdése még benne remegett, amikor ott állt a zongora mellett s hallgatta Caroline játékát. Jobbkarjával rákönyökölt a fedőlapra, balkezét pedig lelógatta a billentyűk főié. Egyszerre mintha delej ütötte volna szíven, Caroline kisujja hegye hozzáért ábrándozó kezéhez. Vérhullám öntötte el sápadt arcát és felnézett tanítványára. Még soha ilyen két szemet nem látott! Fénylő, meleg sugárzás árasztotta el s úgy érezte, mintha át lenne világítva. Egy percig tartott-e vagy egy örökkévalóságig, de ilyen tisztának, ilyen egész embernek soha többé nem érezte magát. — Az a perc soha vissza nem tért ... Ki kellett volna nyújtania egy életig. A megváltás kegyelme reávillant, de lesiklott róla . . . Vallás és szerelem. Az élet legmélyebb titkának külön-külön nézett két arcéle. Szembe ezt az egyörok arcot nem szemlélhette. Egész életében csakis erre áhítozott. Az volt legnagyobb gátlása, hogy csupán profilból közelíthette meg a kinyilatkoztatást. Legtöbb alkotásának volt valami elodázható, alkalomszerű esetlegessége. Megmásíthatatlanul, kellett bizonyossággal ritkán parancsolt rá az ihlet. Szétmarcangolta szívélyességekké teremtő zsenijét. Túlsókat adott az életnek, kifosztotta a művészetét. Ö hiányzott az oldala mellől, Caroline, női eszményképe. A szerelem szentségével megvilágított Istenarcra függesztve szemét: minden életmegnyilvánulása — még oly bőkezűi jósága mellett is — átmentődött vo!na maradéktalanul alkotó művészetébe . . . * A fehérhajú abbé fölemelkedett az imazsámolyról és megindult a vatikán felé. Megnézte óráját s szaporázni kezdte lépteit. Őszentsége várja, neki fogja először előjátszani a Krisztus oratóriumot. HAICS GÉZA.
