Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-09-01 / 7. szám - Szitnyai Zoltán: Budai vacsora
bán a pillanatban kérte llát táncra, amikor Cica a fivérét mutatta be. — Majd később, — mondta lla fesztelen mosollyal, de erre a későbbre még sokáig nem került sor. Cicáék asztalától sorra eléje járultak a fiatal urak. Szárnyakat adó jóérzés. Először az izgalom bájával s egyforma készséggel fogadott minden táncost, aztán már különbséget tudott tenni közöttük. Valahányszor a szolgabíró közeledett feléje, ügyesen úgy intézte, hogy az utolsó pillanatban mindig megelőzze valaki. — Hát tudja lla — kezdte kis ingerültséggel a szolgabíró, amikor végre llához sikerült kerülnie — maga úgy elrohant tőlem ... — Elhallgatott, majd félénken folytatta a lány hűvösen kérdő pillantása előtt hirtelen megjuhászkodva: — llácska, nem olyan veszélyes az a dolog, hiszen elvégre az is egy megoldás, ha feleségül jönne hozzám. _ El—vég—re? és lla szívből fölnevetett. Szívből és mégis kegyetlenül. Néhány órával korábban még boldoggá tette volna ez a kegyesen odaejtett szó is, de azóta új férfiakat ismert meg s a hódoló szavaik és pillantások forróságában fellelte ismét önérzetét. — Nem, Lajcsikám, — folytatta legidegenebb hangján — sem elvégre, sem mindenáron. Őrültség volt, amit csináltam, de annyira még nem vagyok őrült, hogy magához akarnék menni feleségül. összeszorította ajkait, nincs több mondanivalója. Aztán új táncos karjába libbent s néhány forduló után az idő és tér mérhetetlen távolságából küldte elsikló, szórakozott tekintetét a szájtátva bámészkodó szolgabíró felé. Egy másik fordulónál az elhagyott asztalra esett pillantása, ahol a négy férfi, mint az unalom, harag és csalódás négy élőszobra ült az anya körül. Kis sajnálkozást érzett irántuk, amint ellejtett mellettük. Nem tehet róla, igazán nem. Kézről-kézre adták s már a tánc szünetei közben sem tért vissza az asztalukhoz.
