Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-09-01 / 7. szám - Szitnyai Zoltán: Budai vacsora
lla összerezzent s szinte menekülő mozdulattal húzta el a testét. Nem, nem, semmi kedve sincs a táncoláshoz. Ismét elkomorodott az arca. A kapitány leforrázottan visszakullogott a helyére. A tanár hálás pillantást vetett llára. A festő gúnyos kárörömmel mosolygott. A kereskedő diszkréten lehunyta a szemét, mintha semmit sem hallott volna. Egyedül az anya csóválta a fejét rosszalóan, de ő sem merte megbolygatni lla hallgatását melynek belső tüze szinte félelmetes lángolássá vált a szemében. Az étterembe új társaság érkezett. Szmokingos urak és bundás hölgyek a prémek alól lehulló estélyi ruháik hosszú végével. Leghátul egy hosszú, barna fiú. Iláék asztala mellett elhaladva önkéntelenül viszszafordult s hirtelen nagyot köszönt. Ugyanakkor zavart pirosság borította be az arcát, mintha valamin tettenérték volna, lla hangosan, fesztelenséget színlelve, köszönt vissza: — Jó estét, Lajcsi. Az érkező társaságból többen visszafordultak s kérdőn, kicsit gúnyosan a szolgabíróra mosolyogtak, amint előbb figyelmesen megnézték az urakat lla körül. Ettől a mosolytól egyszerre lángba borult lla arca. Felszegte a fejét. Elvégre ezek mégis az ő barátai. Csupa hű ember, akiknek ünnep az, ha vele lehetnek. Aztán rájuk nézett s keserű mosolygást látott meg az arcokon, mintha maguk is éreznék, hogy nekik szólt az előbbi gúnyos mosoly. Ó, a szegénykék, a kedveskék! És hirtelen mozdulattal az urak felé emelte poharát: — Igyatok, fiúcskák, kedves öreg fiúcskák! Mintha csoda történt volna, felderült az asztal s magasba emelkedtek, vidáman összecsendültek a poharak. Hogyan, hát ez az lla ilyen kedves, ilyen aranyos tud lenni? A kereskedő az asztalra könyökölt s úgy gyönyörködött llára. Aztán ellágyult örömében, hátraszólt a pincérnek:
