Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Szitnyai Zoltán: Budai vacsora

osztunk, még engem sem tesz tönkre. Vagy nincs igazam?

Az adós méla, szerénységével a kereskedőre mosolygott. A hölgyek előtt szerette adni az úri gavallért, de a Miska csak lássa őt ilyen szánalomra méltó szegénynek. Annál nyugodtabban tartozhat a pénzével. A kereskedő maga is így tartotta ezt helyénvalónak. Akinek nincs pénze, az húzza össze a nadrágszíjat.

— Úgy ahogy mondod, — felelte bólogatva. — Én sem tennék másként a te helyedben. Nálam az más, az a pár pengő nem számít.

Szerette a Mecenász szerepét játszani s minden ilyen alkalommal megvendégelte a hölgyeket. Most is azért várt a vacsorával.

A pincér alig tette le az újabb sörös korsót, megérkezett Melior Henrik is, a nyelvtanár. Már messziről mosolygott, az asztal felé közeledve. Túlvékony és édeskés hangon köszönt az uraknak. Volt a megjelenésében valami szánalomraméltó, alacsony termettel, vékony és csenevész csontozattal. Kerek és túlszabatos mondatokban beszélt, mintha leckét mondana fel. Hibátlanul ragozott és sohasem cserélte fel a szórendet. Kával cukorkavásárlás közben ismerkedett meg. Amint megpillantotta őt a pult mögött, az anyja mellett, keresztbevetett lábakkal, nagy, kék szemének hűvös nyugalmával, ez a tekintet olyan zavarba hozta, hogy a drága és ezüstbe csomagolt finom bombonokra mutatott. Azóta mindég olyat kénytelen venni. Hónapok teltek el, mire odáig merészkedett, hogy beszélgetést kezdeményezett Mával, amikor az üzletben volt éppen. És olyan szerényen nyújtogatta feléje félénk mondatait, mintha bocsánatot akarna kérni értük. Nagyon örülne, ha a kedves kisasszonynak nyelvleckéket adhatna. Életében először tévedt el pontosan záródó mondatainak átjáróin, amikor Ma végre megjelent az első francia