Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Szabó Pál: Benedek a törvény előtt

kicsinyke életéről. Törvény elé hurcolja őket ez az élet és itt pedig nincs, aki meghallgassa ennek az életnek örök tragédiáját. Makacsul nézte lábafejét, de nem mondott ki egyetlen árva szót.

— De

beszéljen hát, az Isten áldja meg! — sürgette a bíró és újra megnézte óráját. Teremtő Isten. Egy óra. Három ügy vár még odakint . . .

— Én

semmit se tagadok, — mondotta csendesen Benedek Péter, de a földről nem emelte fel a szemét.

— Mit

nem tagad?-— Azt, hogy helybe hagytam a szomszédot, mán hogy Csanakot . . .

— Rendbe

van. Csak hát ezt mi is tudjuk. Most azt mondja el szépen, hogy kezdődött, mi kényszerítette magát arra, hogy karót emeljen, — nézzük meg csak, hogy karó volt? — karót emeljen szomszédja ellen. Magának, falusi embernek tudni kell, hogy a jó szomszéd többet ér, mit akármelyik felebarátja,. A szomszédhoz szalad az ember, ha valami baj történik . . . na mondja.

— Mondom,

hogy nem tagadok, — emelte fel a fejét sötét daccal, jöjjön, aminek jönni kell. Zárják be, akasszák fel, de- ne kínozzák tovább. Az sok az uraknak, ha előlkezdi szépen, sorjában mindazt, ami volt, ami történt. Az pedig kevés, ha csak úgy egyszerűen beismer mindent. Nincsen itt tovább mit magyarázni.

— Tekintetes

járásbíróság, — emelkedett fel a divánról a másik úr, — tisztelettel felhívom figyelmét a tekintetes járásbíróságnak alperes viselkedésére. Már magába véve az a makacsság, ahogy megjelent itt a törvény előtt, megvilágítja azt az erkölcsi sülyedést, amelyben alperes élt azidőben, midőn védencemet, Csanak Józsefet orvul, hátulról leütötte. Kérem vele szemben a törvény teljes szigorát és a költségek elmarasztalását terhére megítélni méltóztassék.