Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Szabó Pál: Benedek a törvény előtt

ga szegény ember, — beszélt a bíró és szinte jóakarattal, rábeszélőleg nézett Benedekre. Mintha azt mondta volna a szeme, hogy fogadj szót nekem, hiszen én javadat akarom.

— Hát

védelmezhet, ha akar, de nekem osztán pénzem nincsen nagyságos járásbíró úr. De elébb én szeretném elmondani a magam igazát, osztán mindenki azt mondja, amit akar . . .

— Na

mondja hát. De röviden mondja lelkem. Mert még sokan várnak a folyosón

Benedek másodszor is neki durálta magát.

— A

szomszédomnak a fia osztán csak nem hagyott békét ennek a lyánynak, mán hogy Erzsinek, hiába istenkedtem, hiába mondogattam neki, hogy fiatal az még, nem asszonynak való az még . . .

Az ügyvéd újra felugrott a divánról és hadarva gyorsan közbevágott:

— Nagyságos

járásbíró úr, a parasztok bőbeszédűsége annyira köztudomású, hogy tisztelettel bátorkodom javasolni, hogy ez egyszer méltóztassék a tárgy és tényálladék minél gyorsabb és az igazság kiderítésére való tekintettel védencemtől megvonni a szót. Élő szóval fogom helyettesíteni.

— Hagyjuk

csak, kérem, — legyintett a bíró, — hogy volt hát? De fogadja meg a jó szót, csak azt mondja el, hogy történt a kutnál a veszekedés. — Mondotta Benedeknek.

Benedekben már bugyborékolva forrott az izgalom. Még hogy ő bőbeszédű. Hát hogy lehet elmondani három-négy szóval két esztendő minden átkozott keserűségét? Hogy lehet elmondani szó nélkül lánya szerelmét a szomszéd fiához? Hiszen éppen ez a legfontosabb, mert innen jött a baj . . . Beszéljen, és mégse beszéljen. Az urak, úgy látszik, úgyis tudnak. De a parasztok nem tudnak, azok csak beszélni tudnak. Beszélni tudnak gyermekük szerelméről, maguk