Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Juhász Vilmos: Ázsia kultúrtörténetének vázlata

si jövevényszavakkal. Honnan rí tehát az áthidalhatatlan külömbség a sok tekintetben rokon eredetű gettó zsidóság és magyar parasztság ethnikuma és fizikai alkata között? Ezt csak akkor érthetjük meg, ha rövid vizsgálat alá vesszük a f a j i s á g értelmét. Materiális beállítottságú korunk a fajiságot hajlandó valami rejtelmes fizikai, anyagi potenciának felfogni, elemi szubsztanciának, melynek struktúrája ép oly megváltoztathatatlan, mint valamely fizikai elemé, az oxigéné, vagy a nitrogéné. Holott a fajiság nem egyébb, mint a közös világnézet közös erkölcsök és szokások, közös lelki alkat hatása alatt végbemenő pszichikai és fizikai, fiziológai rokonság. A világnézeti, pszichikai azonosságnak fiziológiai átalakító és kialakító hatása az egyes emberre és az emberi közösségekre sokkal nagyobb, mintsem azt eddig feltételezni mertük. A gettó zsidóság sajátos világnézete, moralitása, szokásjoga alakította ki a keleteurópai zsidóság antropológiai sajátosságait is a „kaukázoid" magyar parasztétól egészen elütő módon. A magyar paraszt lelki, sőt fiziognómiai alkatán a pásztornomád sorskazösség századai után a földműves jobbágyközösség századai fúrtak faragtak és csiszoltak, a végső simításokat pedig a keresztény közösség adta meg, melynek alkotó és alakító hatását csak egy új materialista pogányság nem hajlandó tekintetbe venni.

A magyarság sorsát és elhivatottságát pedig új hazájában elsősorban az szabta meg, hogy honfoglalásának ebben a sorsdöntő korszakában, szemben a törökséggel, amely a leigázott városlakók ellen mindig megőrizte elkülönülését, nomád, keleties életformáinak bizonyos fokú fenntartása mellett szerves kapcsolatot igyekezett és tudott teremteni a nyugati magaskultúra eszmevilágával és életformáival. Míg az isz- I á m harcos szellemisége minden antik és keresztény kultúrhatás ellenére fenntartotta az elkülönülést a hódító törökség és a meghódított régi kultúrnépek konglomerátuma között, addig éppen a kereszténység tette lehetővé és mozdította elő a benső kapcsolatot a íélnomád magyarság és az antik kultúra formáit új tartalommal telítő germánság között.

A belsőázsiai szteppéken nem csak mongolokkal elvegyült türk népek nomadizáltak, hanem indógerm á n o k még abban az időben is, amikor az indógermánság nagy része megtelepedett a déli „perifériákon" és létrehozta nagy történeti kultúráit a latin,