Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Kézai Béla: Szekfű Gyula: Három nemzedék és az, ami utána következik

Ha a virrasztó Szekfű Gyulát elkísérjük arra a Szilveszter-éjszakai utazásra, melynek során feltárul a magyarság egész belső élete, a mai államé, a mai társadalomé s felvetjük a kérdést, vájjon hatott-e valamelyest Széchenyi István tanítása, átalakult-e a belső világ, beszélhetünk-e új korszakról, ami felé Európa legtöbb népe immár tudatos és határozott mozdulatot tett: minderre szomorú szemmel kell felelnünk. A romok között — igaz — megmozdult valami élet, ami a Bethlen-féle korszakban a teljes értékű restauráció látszatát keltette, végeredményben azonban megállapítható, hogy a régi rossznak, a háborút megelőző közgondolkodásnak átmentésén s valami kezdetleges, új arányokban való tapogatódzáson túl, többre alig jutottunk. Tudjuk, hogy a Három Nemzedék első megjelenése alkalmával a sértett és a bűntudattal terhelt közvélemény Szekfűt, a történelmi igazság ügyészét, igen sok kérdésben elfogultsággal vádolta. Vonatkozott ez a függetlenségi gondolatra, melynek nagy szerepe jutott a dunai monarchia szétrobbantásában. Vonatkozott a nemzetiségi politika problématikájára, amit Szekfű egészen Széchenyi István szellemében fogalmazott meg s emiatt a „legnagyobb magyar" emlékére dobott sarat a maga testével kellett hogy fedezze. Vonatkozott Közép- és Kelet-Európa számára még ma is oly vitás zsidókérdésre s még sok egyébre, aminek részletezésére nincs terünk. Szekfű pőre azzal végződött akkor, hogy a forradalmak után felocsúdott hangadó közvélemény a História vádlottját: a hanyatló kornak utolsó nemzedékét „bizonyítékok hiányában" felmentette. Az októbrista Kossuth-ideológia, amely most a köztudat küszöbje alá süllyedt, egy irredenta, szabadkirályválasztó, de tartalmában liberális eszmévé vedlett: s ez a két Kossuth még mindig elég hatalmas volt, hogy ellenfele: Széchenyi előtt meg ne hátráljon. Minthogy azonban bizonyos nemzeti bűnök nyilvánvalók voltak, a közvélemény a felmentő ítélet kimondásában már nem volt oly egyhangú. Azonban ha jól belenézünk a Három Nemzedék első megjelenését kisérő polémiába, megdöbbenve észlelhetünk egy másik különös jelenséget. Neveze^tesen azt, hogy ez a közvélemény, amely az őszinte javulás szándékáról is lemondott — belülről, — a reánehezedő bűntudat nyomása alól úgy próbált szabadulni, hogy bizonyos nemzeti bűnökre, sőt éppen a iegsarkalatosabb történelmi problémáinkra nézve: az