Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-06-01 / 6. szám - Kodolányi János: Lovagi szerelem
rül és én végrehajtom, legyen bár a legnehezebb feladat, vagy a legveszedelmesebb kaland. A lány feltette kis piros sapkáját s mosolygott. — Ha nem lennék terhére, egy darabon együtt mehetnénk, — mondta. — Vagy maga talán siet? — Ó, szenyora, boldoggá tesz, ha a társaságában lehetek! — kiáltott fel a lovag, észre sem vette, hogy a húszéves gyermekifjú krétával tekintélyes keresztet rajzolt a gyönyörű és előkelő lordkabátra. így is ment volna az uccára, de a lány észrevette és gyengéden leporolgatta, sőt meg is kefélgette a zsebkendőjével. Lementek az uccára s lassan lépkedtek a gyalogjárón ama tér felé, amely egy szigetbeli előkelő államférfiú nevéről Apponyi-térnek neveztetik. A hosszútermetű lovag és a kis, illatos leány elindult a Duna rakpartján. Csendben haladtak sokáig, egyikük sem tudta, mit mondjon. A lovag nők társaságában mindig félszeg és tartózkodó volt egy kissé, a lány pedig annyira törte valamin a fejét, hooy egészen elmerült magába. Hűvös, de nem kellemetlen szél suhant végig a nagy folyó völgyén, mindenfelé csillogtak a város lámoái s a hidak ragyogva íveltek át egyik partról a másikra, mint csodálatos ékszerek. Távolabb a tartomány havas hegyei látszottak, telehintve lámpákkal s a még távolabb a halavány holdtól megvilágított ezüstszínű felhők. — Nem fázik? — mondta a lány. — Sem hideg, sem forróság, sem vihar, sem semmiféle más elemi vész meg nem tántoríthat engem. Ha kívánja, szenyora, a kabátomat is levetem és ráterítem kegyedre, a kegyed gvönge vállára, mert túlságosan finom ehhez a téli időhöz... ?—válaszolta a nemes lovag egyszerűen s valami különös melegség járta át. Sőt már kezdte is kigombolni lordkabátját, hogy a leányra terítse. Ö azonban hevesen tiltakozott ellene. — Nem, nem, csak hagyja! Különös ember maga,, ezt már sokszor akartam mondani. Ilyen furcsa őszinteséget, béketürést és szelídséget nem láttam még senkiben. Maga visszaadja az emberekbe vetett és oly sokszor megrendült hitemet. — Szenyora, ön büszkévé tesz engem. Nem érdemiem meg a dicséretet, pedig, ha kegyed megdicsér, képes vagyok a legvészelyesebb, legiszonyúbb vállalkozásokra is! — Azért akartam beszélni magával... Én ... én ... —
