Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Darkó István: Fekete szivárvány

ugrott a veszedelmes meredeken, mint egy eszétvesztett juh, vagy kecske. Az oldalába beléhasított a ■fájdalom. Begurult egy nagyobb gödörbe. Elborult előtte a világ, felnézett a tiszta égre és egyszerre egészen tisztán látott.

Látta a dühös embereket, amazokat ott lent és ezeket itt fent. És látta, hogy ő közöttük van, odakerült közéjük és egyikükhöz sem tartozik. Befelé is világosan látott már és ott azt látta, hogy a szíve kényszerítette erre a vad szaladásra a katonák felé.

Meleg víz öntötte el a szeme környékét. Ezt a meleg valamit érezte egyszerre az oldalán is lefolyni. Hideg kézzel bekaparászott a nadrágja és az inge mögé, kihúzta a kezét és véres ujjait vizsgálgatta. Gyengén gyógyult sebe felszakadt a rohanásban. Nem tudott hát vigyázni rá. Piros vére lassan kiszivárgott az új kozsuk bélésére, amely lehetett volna fehér is, s onnan a fű zöldjére. Ejnye, ejnye, csodálkozott elgyengülve. Lassan összeborult előtte a világ s az égből csak egy homályosodó szélű, nagy fekete kapu, egy szivárvány maradt meg. Látta még, hogy társai, a juhászok és fia, a kis Jankó berohantak ezen az óriási fekete szivárványból épült kapun. Szép gondolat rázta meg: Ez volt hát a harag és gyűlölség kapuja, amelyen neki is át kellett volna lépnie. A többiek megtették, ő ezt nem tehette. Elégedetten, megbékülve mosolygott. Melyik a te néped, Kovács Gyurkó, mondogatta halkan. Kinvúlt a kezével és nehéz markával eloltotta a maradék kevés világot. Hát kint maradt a kapu előtt.

DARKÓ ISTVÁN.