Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-01-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Zakár Marci küzködése

Odanézek a másikra, hát leesett a feje a mejjére, oszt alszik. Olyanokat nyög, akár a bika.

— Mán

látom, hogy prüszkölni tudsz, hát nem bánom, próbálkozzunk egy cseppet. Mártsd meg a nyelved. Kinyulott a karja, oszt odaért vele hozzám. Elvettem a decis üveget, lehajtottam a belsejét. Kutyamód kaparta a tokomat, de nem szóltam volna egy világért se. Az ember meg csak nézte. Mikor egy cseppet kifújtam a kaparást, hegyesen szóltam:

— Egyebet

nem tud kigyelmed?

Meglóbázta az ember a rengeteg nagy fejét. Mosolygott:

— Tudok,

biz én, csendesen megtanulod a többit is — és megest odautazott hozzám az ökíe a decis üveggel. Azt is megittam. így vagy hatszor, kevés pihenővel. Akkor azt mondta az ember:

— No

most már az ívásban egy grádicson vagyánk, — az asztalra vert a botjával. Akkor láttam, hogy juhász, mert ólom volt a bot végibe a bunkó, az koppant olyat a deszkán. A zsidó is odasebeskedett, mert hogy neki szólt a koppenás.

— Hallod-e,

zsidó, van-e valami jóképű fehérnép a háznál? — szólt az ember.

— Ilyenkor

nem igen...

— Nincs?

— keményedéit meg a juhász szava — nincs? — mondta megint — hát legyék!

Láttam, hogy hunyorgat nekem a kocsmáros, meg jól is esett a kötözködés, hát rászóltam a juhászra:

— Nem

úgy szerzik a lányt.

— Hát?

— fordította hozzám szavát.

— Szerelemmel,

meg szép szóval, meg danolással.

— De

ki vagy tanulva ebadta.

— Ki,

— mondtam és tüzelt bennem az indulat egy csepp vérre, verekedésre.

— Akkor

van szeretőd is.

— Van.

— Hát

ha van, akkor eredj el érte.

— Mán

hogy én?

— Te.

Eredj, oszt nekem hozzad ide, ide e, — rácsapott a lusta nagy combjára.

Felugrottam.

— De

már abból nem eszik.

Erre ő is felállt, oszt elkezdte csavargatni a feje felett a botját.

Nem soká gondolkoztam, csak nekivetettem a fejem a hasának, a két öklömet meg az oldalába nyomtam.

Hát csak eldőlt az ember, hanyatlást. A kalapja is