Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-01-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Zakár Marci küzködése

lefordult oszt beleverte a térkőjét a lócába. Feküdt. Mint a halott. Én is odaléptem sebesen, a kezembe ragadtam a botot, oszt elkezdtem próbálni a fejin. De csak tompán puffant a vastag zsíros nagy haján.

Hóttá vállott volna a kezem alatt, ha a másik ember meg nem fogja a karom.

— Mi

bajod van vele, öcsé? — szólott a lócáról, mert csak onnan nyulott utánam.

— Nekem,

nekem semmi.

— Semmi?

Hát mért simogatod?

— Neki

van velem.

— Akkor

hát próbáld, — mondta, de láttam, hogy sunyit, azt akarja, háttal forduljak neki, hát azt mondtam:

— Próbálja

az ördög, — széjjelnéztem és csendesen az ajtóhoz húzódtam. Aztán, hogy a lócás felállott, oszt suhogtatta a botot, nagy hirtelen kiléptem és vakon nekivettem magam a falunak. Jó darabot mehettem, mikoir észrevettem a botot a kezemben. Elhajítottam, de hogy így magamra maradtam, hát csak ide meg oda húzott a fejem és nem tudom, hogy értem a dikóig.

IV.

Hogy mégis odaértem, ezt abból tudom, mert hajnalban a hóka ébresztett, ahogy szokott. Nyihogott, meg dobolt hozzá a hidláson. Felpattantam, felsrófoltam a lámpa kanócát, akkor láttam a világnál, hogy azon teljesen fel vagyok öltözve. Eszembe jutott a kocsma. De nem haragudtam, mert hogy nem volt ártásomra, csak éppen a torkomban sütött egy csepp égés. No, azt is hamar elhajtottam egy jó szívás vízzel, aztán mire édesapám bejött, már az ő lovát pucoltam.

— Jó

reggelt, édesapám, — köszöntőm rá.

— Adj

Isten, fiam.

így válaszolt, aztán csak hozzá látott, ahogy máskor. Vertem ki a lóport a hidlásra, de olyan kedvem volt, akár ha bálba készülnék. Mozgott bennem. Addig mozgott, míg rákezdtem a danolást. Édesapám dünnyögött néha hozzá, mert ő is szerette, de mert ember volt, hát csak ritkán folyamodott hozzá. Hogy én aztán is csak danoltam, ő rá is /rágyött és mire édesanyám besürgött az ajtón, csak úgy zengett a dallásónktól az ól. Meg is állott a zsétárral.