Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Zakár Marci küzködése
éredő alma, meg a teste is kitüzesedik. Maris is olyan volt az este, akár ha maga a tűz volna. Nem is állottam mellette az állást a kapuban. Csak mindig ölelgettem volna, ő meg hajladozott a karom közt, akár a fűzfa fiatal ága a szélben. Ettől aztán vadultam és hogy meg is szaladt, utána vétettem magam, csak éppen hogy elkaptam a kezét és nem léphetett be a házba. — Mairis, velem gyössz <— mondtam és keményen fogtam csuklón. Nem szabadulhatott. — Eresszen el, Marci, csak most az egyszer, félek... — Tőlem-e? — mondok. — Magától nem, de nagyon melegem van, szédeigek... De már akkor nem vesztegettem a szót, hanem hirtelen a karomra kaptam és rászorítottam a mejjemre, úgy mentem vele a szérüskert felé. Maris az elején még küzdött, de aztán megadta magát és ahogy szelíden hozzám tapadt, olyan forróság szállott meg, hogy a lábam is remegett. Le akartam tenni a szalmára, de úgy a nyakamra tekeredett a karja, hogy én is eldőltem vele. Ahogy a puha szalma közé gabalyodtunk, egyszer felugrott a Maris és neki vette magát a sötétnek és úgy elveszett a szememtől, mint ha ott se lett volna. Igaz, sötét is volt, de a szemem is homályba borult a forróságtól, hát meg se próbáltam utána szaladni. Csak fenekedtem magamban. — Megállj Maris, megfizetek neked — de hogy kiverítékezett a homlokom, csak lehajtottam a fejem és leültem a szalmára. A szemem is megnehezedett és el is aludtam. A hajnal ébresztett. Kikeltem a szalmából hirtelen és hazalopakodtam. Édesapám már megétetett és a marhát pucolta. Végig hordta a vakarót a két tehén bőrén, aztán megmosta a vederbe a farkát, a tőgyit, hogy ha előgyön édesanyám a fejő zsétárral, rendbe legyék a tehén. Egy adás pászítást is vetett eléje, a fejésre valót. Én is levetettem az ujjasom és lópucolással nyújtóztattam ki az aiuvást a testemből. — Hol voltál? — kérdezte édesapám. — Hát, — mondok — maga is volt legénysorba. — Voltam. Több beszéd nem esett.
