Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Zakár Marci küzködése
— A te dolgod, fiam, — mondta, aztán még eligazította a jászolt éjszakára. Az udvaron löttyentettem a kútvederből a kezére, azzal mosta meg, a haján törülte, hogy rásímult a fehérrel vegyest fekete dróthaja a fejére. Anyám elérakta az ételt. Tepertős krumpli volt, meg holmi kolbász közévágva. Buzakenyér és kalács. Apám evett. Ritkán viliázott a tálból, azt is soká forgatta. Ott ültem vele, nem beszéltönk. Egyszer azt mondta: — Te nem eszel? Nekem akkor, Isten tudja miért, elment az étvágyam. Olyan volt az, mint az utolsó vacsora lehetett, oszt utána meghal valaki. Csak annyit mondtam: — Nem. Aztán, hogy múlott az idő, eszembe jutott a holnap. — Szántsam reggel a boglyost? — Szántsad. Nekem még van délig boronálni. Aztán majd odamegyek vetni. — A magot kivigyem? — Viheted, el van készítve, két zsák, egy egy kila. Több szó ném esett és kialudt a világ. Én az ólba háltam. Még megtakarítottam, csak aztán nyúltam el a dikón. Soká néztem a sötétet, mikor meg rámborult az aluvás, a világba jártam. Huszárcsákó a fejemen, huszárló alattam, a baloldalon mintha az égből nézne Maris szűzanya képe, a másikon arany székbe királyiruhába Sándor Árpád. Rajtam meg feszült a komisz mundér. Szinte kirepedt a mejjemen, mégis olyan kicsi voltam. II. Még egy darabig mozgott a falu közt a sorolás, de aztán elcsendesedett. Az öregedés miatt is, de leginkább azért, mért kinyílott a tavasz egészen. Kidugta a kukoirica a két halaványzöld levelét és hogy rágyött az eső, meleg májusi eső, kitódult az egész nép az ültetés földekre kapálni. Ez meg már másforma dolog, mint a szántás, vetés. Nagyobb öröm. Ennek már igen segít az Isten is és attól aztán szemlátomást sorzik, meg vastagodik, meg növekedik az ültetés. Nagyobb öröm, mert hogy a lányok, szóval az asszonynép ilyenkor melegszik meg először a napon a kapa alatt kelő földszagú gőzben. Pirosra küzdi a képét a rögön, hogy olyan lesz tőle, mint az
