Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Possonyi László: Az új magyar történeti regény

sokszor hézagosságokat érzünk a jellemek vezetésében. Az alakok belső rajza legtöbbször csak egy-egy vonással, villanással van jelezve, mintha egy világos ház kapujában állnánk, háttal a fériynek és az áthatolhatatlan éjszakában kézilámpást hordozó alakok sziluettjei villannának, akiknek arcára és mozdulataira csak néha vetődik teljes fény. Tragikus csata folyik ezek között az alakok között, de mi csak a nagv körvonalakat látjuk, igaz, hogy azokat aztán Rembrandt-i élességgel. Jeleztük már, hogy ez a hiba erénynek is nevezhető. Senki sem bizonyította be a magyar irodalomban, hogy nem volna-e illuziórontó, ha ezeket a mithikus alakokat, Szent Istvánt, Gézát, Gizellát, Saroltot, Imrét, Csanádot, Gellértet, Ajtonyt, Vazult, és a többi héroszi ködben libegő őst átható, filmműtermi világossággal árasztanánk el. Vádoló példa egyedül csak Sigria Undset művészete lehet, akinek nem egy történetírói erényét találjuk fel Kós Károlynál is — de aki mélyebben hatolt bele a középkori lelkiség örvényeibe, mint Kós. Dicséretére szolgál azonban, hogy ha nem is elégít ki mindig teljesen, az, amit ad, kevés kivétellel, mindég művészi, élethű és igaz. Az ökonomikus művész, a gerendát gerendába rovó faépítész mesterségbeli biztonsága érzik meg Kós regényírásán: amit épít, azt jól megépíti és nern akar hazudni, csak azt adja és mutatja, amiről biztos, hogy teherálló, ami anyagszerű s aminek értékállandóságáról meg van győződve.

Könyvének stílusa külön tanulmányt érdemelne, mert ez a regény, az alakok, a cselekmény és az egész ezredikév körülötti atmoszféra nála elválaszthatatlanul egybefonódó szerves valami, mint a népdal szövege és zenéje, ahol az egyik sugalmazta a másikat és nem tudni, melyik volt előbb. Kós egész regénystilusát a székely népballadák szűkszavú drámaiságából is le lehetne vezetni. A lélekrajz némi szűkreszabottságáért is ez az egységes művészi jelleg kárpótol: lelki válságok, elhatározások, drámai csúcspontok csak egy-egy mozdulatban, vagy valami ős egyszerűségű, stilizált rövidségű kifejezésben nyilvánulnak itt meg. Egy-egy villanás, az arcjátéknak, a belső feszültségnek, vagy a kínnak valami ázsiaian egyvonalú jelzése az egész, de következtetni lehet belőle az érzelmek egész regiszterére. Kínai szerelmi versek ilyen egyszerűek, székelyföldi templomokban fellelhető Szent László-mondák freskórajzain látunk