Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember

Hazament s most ott ült, öblös székben az ajtóban* a feleségével, mert fél éve nős volt már s nézte a lenyugvó napot. Végtelen szomorú volt, tévedt és egyedülvaló. Csak a napot nézte és szemében meglátszott az egész árva élete. Talán napimádó volt? ült. A nap előtt keskeny karavánokban úsztak el a felhők, pirosak voltak és karcsuak, mint a szálló lelkek s azokat is nézte s elment volna velük. Talán a felhőket szerette s azoknak imádkozott, mert egész életében sohase tudta eldönteni, hogy keresztény-e vagy megmaradt pogánynak. Csak ült ott, szemében a vörös nap, előtte a vörös felhő s benne végtelen, zokogtató nyugtalanság. Elvágyctt valamerre, mint az állat, amelyet űznek. Az asszonynak mellette, aki minderről semmit se tudott, mert mindig titkolta előtte, fekete szeme volt, fekete haja s az arca fehéren világított a nagyszeretettől. Bizonyos, hogy a legszebb asszony volt az egész környéken és mindenki boldog lett volna vele. A kutyájuk ott feküdt aludva előttük.-— Szeretsz-e? — kérdezte az asszony. — Én emberem szeretsz-e igazán?

Az ember fölrezzent a távolságból s megszorította a szívét a fájdalma, mint a tenyér. Ránézett szelíden az asszonyra, mint egy gyermekre, megfogta az állát, fölemelte, úgy, hogy olyan volt most az asszony arca, mint egy föltartott virág. Sokáig nézte s könynyezett.

— Milyen

szép vagy! — mondta neki remegő hangon. — Milyen szép!

Följajdult belül, mert ebben a pillanatban világ erejénél erősebb erővel érezte, hogy innét is menni kell, mert itt se nyílt neki a virág. De nem ment mindjárt; nem tudott. Előbb még megvágta az esti tűzhöz a fát s bezárta az állatokat. Akkor azonban megfogta a botját és elindult.

— Te

csak rakj tüzet — mondta végtelen gyöngéd-