Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember

seggel a feleségének — nekem még ki kell mennem egy kicsit.

Pedig úgy érezte, soha többé nem jön vissza.

Kiment, becsukta a kaput és elindult a hegyek felé. Az út előtte hűvös ezüst volt s, az ég fölötte arany. A kórók bólogattak és gyermekláncfű egymásután fújta el a bóbitáit. Kinyíltak a mécsvirágok az este testében, a fákról szitált a láthatatlan áramok permete* s a dolgok azt mondták neki:

— Jóestét,

ember! Jóestét! Hová mész?

Csak ment, a lelke vatta volt, árva lúdpihe a láthatatlan szelek szárnyán.

Már fent volt a hegytetőn s akkor visszanézett. Alatta a felhő feküdt, ahonnét eljött s maroknyi tömegével olyan volt, mint az elpihent iskolásgyermekek. Nézte. Mit nézett és mit láthatott? Nem mondta meg soha senkinek, csak megfogta a botját, megfordult és visszaindult. De valami végkép elzuhant benne, talán az ember, talán a lélek vagy az egész élete, aki volt.

— Jóestét,

ember! Jóestét! — mondták most már halkabban és szomorúbban a dolgok, mikor visszafelé elhaladt mellettük, mert már sötétebb volt s mindannyian értették és sajnálták az embert, aki ment visszafelé.

— Úgy

látszik, szenvedni kell — mondta és a szája* remegett. — Szenvedni és megalkudni és letörni legszebb valónkkal a pillanatokban.

Hazament, kinyitotta a kaput, letette a konyhában^ a botját és megcsókolta.

— Isten

veled! — mondta neki megremegve.

A botjától búcsúzkodott?

Aztán bement, levetkezett és lefeküdt csöndben, mint más emberek. A másik ágyban ébren vigyázta mozdulatait az asszony. Átment hozzá és azt mondta nagyon csöndesen:

— Megjöttem.