Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
a találkozástól veled. Hajolj rám és csókold meg a szemeimet, mert örülök. A férfi lehajolt és megcsókolta, ettől átjárta az illat és a tűz, leborultak önön vágyuk előtt, melyből teljest akartak és találkozást s megajándékozták egymást önmagukkal. — Édes — mondta az asszony. — Édes, maradj velem, örökre együtt itt ketten s én mindent elkövetek érted! De a férfiben letört a fény hegye s látta, hogy nem ez az igazi asszony. — Szívem — mondta — te fényes vagy, mint a május s a párna puhájánál puhább jóság. — És? — Nos? — kérdezte az ember. — És — mondta az asszony — semmi több? — Minden -— mondta az ember — minden! Bizonyára te vagy a minden. De a hangjából kihallott az űr és az asszony sírva fakadt. — Jaj — mondta, — látom, hogy eltörtünk s nincs a szavadnak fénye. Te elmész tőlem. — Nem, — mondta a férfi — nem. Itt maradok. De szenvedett, mert érezte, hogy nem tud maradni s neki egy láthatatlan erő hatalmánál fogva menni kell tovább. — Ne sírj, — mondta az asszonynak. — Látod az ég alján az úszó felhőket? Azok én vagyok. Nézz ki rájuk és láss meg engem. Az asszony kinézett, elöntötte az arcát a piros fény s ettől olyan volt, mintha örülne. Mosolygott és a lélekzetével beszívta a fényt. — örülsz? — kérdezte az ember. — örülök, — mondta az asszony — mert mégis csak az enyém voltál s én megéreztem veled a szerelmet.
